Baltazaar – A monk

 

1. A vándor

 

Forró levegő pöffeszkedett aznap is, mint mindig a Peremvidékek felett. A nap már a kora reggeli órákban elérte delelőjét s szerteszórta sugarait a kietlen sivatag miriádnyi apró homokkövén. Egy szürkés színben játszó kígyó épp befúrta magát a talajba, hogy enyhülést keressen magának a nap hátralevő részére.

Egy különös vándor szórakozottan figyelte a jelenetet, amikor elhaladt az állat mellett. A fiatal férfi egyszerű szabású bőrszandálja hosszan a háta mögé nyúló térképet vésett a sivatag puha homokjába. Fehér vászonnadrágot viselt s lágy szellő lengette napszínű felsőruházatát. Vászonnal átkötött karjaira holdkövekkel kirakott, barna vértezetet erősített s tölgyfából faragott sétapálcája szelíden követte a férfi mozgását. Baltazaar – ahogy Ivgorod völgyében ismerték – arcát ápolatlan, sűrű, barna szakáll övezte s mandulavágású ébenszín tekintete a láthatárt fürkészte.

A vándor megállt, hogy megpihenjen s letörölje tetoválásokkal borított homlokáról a verítéket. Sétapálcáját letámasztotta maga mellé a homokba, táskáját szintén a földre dobta s egy vizes tömlőt vett elő belőle, hogy szomját oltsa a rettentő hőségben. Épp visszacsomagolta a hűs folyadékot a táskába, mikor különös mozgásra lett figyelmes észak felől. Az avatatlan tekintetnek talán fel sem tűnt volna, Baltazaar azonban megfelelő képzésben részesült s eleget tudott a környék legendáiról, hogy megfelelő figyelmet szenteljen a jelenségnek.

A szél lassan kavargott egy nagyobb terület felett s alatta a homok, mintha egyenesen a férfi felé tekergődzött volna. Baltazaar türelmesen, érdeklődve kísérte figyelemmel a dolgok ilyetén alakulását s támadó állásba helyezkedett. Laza terpeszt vett fel, kezeit maga elé helyezte, úgy, hogy jobb kezének mutató ujja az égre nézzen. Baltazaar lehunyta szemét s mágiávalátitatott szavakat suttogott maga elé. A mennyei hatalmakat kérte, hogy segítség meg s kölcsönözzenek neki természetfeletti hatalmat – ha sejtései beigazolódnak – a közelgő összecsapásban.

Szavai meghallgatásra leltek. Alig észrevehető azúrkék szikra pattant a szent harcos simára borotválta feje felett, majd néhány szívdobbanásnyi idő elteltével Baltazaar a csontjaiban érezte, ahogy megtölti mágiájának ereje, teste égszínkék lángoktól égett. Ismét kinyitotta szemét. Készen állt, bármi is közeledjen felé a sivatag homokja mögé rejtőzve.

2. Közjáték

 

              Sűrű eső kopogott Új Tristram falujának házai tetején. Szél verdeste a közeli fogadó ajtaja fölé függesztett táblát, ami büszkén hirdette nevét: „A Pokol Bugyrai Fogadó”. Egy részeg – feltehetően az utolsó vendég – botorkált ki a kocsma ajtaján s elcsúszott az iszamós talajon s arccal a sáros földre bukott, majd helyben elaludt.              Egy csavargó egy közeli sötét sarokból figyelte az eseményeket. Miután meggyőződött róla, hogy senki sem járja az utcákat, s különösképpen a fogadó tulajdonosát sem érdekli, hogy egy részeg alszik a fogadó ajtaja előtt, lassan odasétált az alkoholtól bűzlő, ájult férfihez. Átkutatta annak zsebeit s talált is egy apró, bőrből készült erszényt annak nadrágzsebében. Miután a további keresés hasztalannak bizonyult a csavargó visszahúzódott a sötét sarokba, ahonnan az imént „portyára” indult.

              Letelepedett egy fal tövébe, koszos kabátját szorosabban maga köré húzta és szemügyre vette zsákmányát. Két aranytallér és ötven ezüst. Nem sok, de a holnapi betevőre éppen megteszi. Azzal zsebre vágta az erszényt, ütött-kopott kalapját fejébe húzta és lassan elszenderült.

              Nem sokkal később iszonytató mennydörgés rázta meg az éjszakát. Egy farkas felvonyított valahol egy közeli ház udvarában s a csavargó felébredt. Nagyot ásított s öklével megdörgölte még álomtól terhes szemeit, majd felült és körbepillantott. A részeg férfi még mindig a sárban feküdt, az eső már teljesen átáztatta, de úgy tűnt, az alkohol ismét győzedelmeskedett a józanész és az egészség felett. A falu lakói már régen aludtak, egyetlen fény sem pislákolt, még a kovács házának ablakai is sötéten bámultak ki az utcára. A csavargó ellenőrizte, hogy a lopott erszény még mindig a helyén van, majd visszafeküdt és tekintetét az égre függesztve próbált meg ismét elaludni.

              Az égen sötét felhők kavarogtak, egyetlen csillag sem látszott s az eső úgy ömlött, akár ha dézsából öntenék. Ekkor furcsa dolog történt. Egy újabb velőtrázó mennydörgés közepette megnyílt az ég és a felhők között egy sebesen száguldó tűzgolyó jelent meg. A csavargó tekintetébe csodálattal vegyes félelem költözött, ahogy az égi jelenség hatalmas robajjal becsapódott a közeli templom rózsaablakán.

              Új Tristram falucskája felébredt álmából s csak a részeg aludt tovább A Pokol Bugyrainak ajtajában.

3. Az álom

 

              Láncok csörögtek mindenhol és tökéletes sötétség ölelte körbe Baltazaart. Bármerre próbált elindulni, úgy tűnt nem halad semerre, mintha elveszett volna időben és térben egyaránt. Sikolyok, szörnyű halálsikolyok és ördögi röhögés töltötte be Baltazaar elméjét. Vér és hús szaga csapta meg az orrát, a halál illata. Mögötte – legalábbis úgy vélte mögötte - velőtrázó, démoni hang kacagott fel. Baltazaar a hang irányába fordult, de újra csak a tökéletes sötétségbe ütközött.

              Megállt egy pillanatra s lehunyta szemét, megpróbált úrrá lenni félelmén, lecsendesíteni háborgó elméjét. Először a keserves sikolyok fakultak ki tudatából, majd nem érzete már a gyomorforgató szagokat sem s a démoni kacagás is elhalkult valamelyest. Azonban igyekezhetett bármennyire a láncok csörgésének nyugtalanító hangjától sehogyan sem tudott megszabadulni.

              Ismét kinyitotta szemét s csalódottan tapasztalta, hogy a sötétség továbbra is megmaradt. Azonban várjunk! Ott a távolban! Igen, mintha valami sápadt fény derengene! Baltazaar a halovány fénysugár felé vette az irányt. Lassan haladt, mintha a sötétség egy feneketlen mocsár lenne, mellyel meg kellett küzdenie. Útközben lidérces árnyak suhantak el előtte, vörös szempárok izzottak fel s hunytak ki körülötte.

              Talán már órák, ki tudja talán napok óta próbált előre törni a különös fény irányába, mikor az hirtelen semmivé foszlott. Baltazaar fáradtan rogyott a földre. Tűrőképességének határait feszegette s már-már elméjének épsége is veszélybe került. Ekkor mintha két szót vélt volna felfedezni a láncok csörgésében. Új Tristram. Új Tristram…

 

4. Közjáték

 

              Baltazaar szörnyű álomból ébredt. A láncok csörgése továbbra is ott zakatolt fejében s úgy érezte rögtön széthasad a koponyája. Baltazaar felült. Ismeretlen helyen volt, egy apró, kör alakú sátorban, melynek közepén tábortűz pislákolt kellemes meleget árasztva a hideg sivatagi éjszakában. A tűz fölött egy kondérban étel főtt, a szagok alapján valamiféle gulyás lehetett. A helyiség berendezése még egy kicsiny asztalkából állt a sátor jobb oldalában, amin tömjén füstölgött, az asztal mellett pedig egy vizes edény és Baltazaar táskája foglalt helyet. Az ágyat leszámítva amin Baltazaar feküdt mást nem is látott a sátorban. Ágyneműje csurom víz volt a verítéktől. Baltazaar bal karjába ekkor éles fájdalom hasított, s a fiatal férfi oda fordította fejét. Véráztatta kötés volt a karján.

Ahogy oda nyúlt, hogy szemügyre vegye sérülését, a sátor lapja megmozdult és egy fiatal, csinos lány lépett be rajta kezében tisztára mosott, száraz ruhával. Valószínűleg a kötést kívánta lecserélni, azonban smaragd zöld szeme arról árulkodott nem számított rá, hogy a férfi ébren lesz. Ahogy Baltazaar a nőre nézett az elkapta tekintetét és óvatosan a férfi mellé telepedett.

 

-          Ha megengedi – kezdte a lány s nekilátott, hogy lecserélje a véres kötést Baltazaar karján.

-          Természetesen, de mondja, hol vagyok s mi történt velem? – kérdezte Baltazaar.

-          Hát nem emlékszik? – felelte a lány. - Valamiféle harcban volt része. Odakint találtam magára a tűző napon, pontosan egy héttel ezelőtt. A homokban feküdt, súlyos sérülést szenvedett. Elhoztam magammal és bekötöztem, majd vigyáztam magára, amíg felépül. Ezek voltak magánál - mutatott a férfi táskájára, amiből pergamenpapírok kandikáltak ki. -Nem emlékszik semmire?

 

Baltazaarnak ekkor eszébe jutott, hogy úton volt, küldetést teljesített a rendnek. Elküldték a Peremvidékekre, a sivatagba, hogy kutassa fel Skarner, egy ősi varázsló elveszettnek hitt tekercseit, melyben a démonok újbóli eljövetelének próféciája rejlett. Ekkor eszébe jutott a küzdelem a skorpióval.

 

5. A skorpió

 

Egy óriási szörnyeteg tört ki a föld alól és Baltazaar felé vetette magát. Méreteiben tucatszor meghaladta a fiatal szerzetest, egy skorpió volt. A napfény megcsillant ébenfekete páncélján, vörös szemeiben az őrület lángja és vérszomj rejlett. Tüskés farkával Baltazaar feje felé csapott, aki természetfeletti gyorsasággal bukott le és tért ki a támadás elől. A mozdulat folytatásaként oldalra gurult és a szörnyeteg háta mögé ugrott. A skorpió dühödt üvöltéssel fordult utána és ollóival a férfi lábai felé csapott. Baltazaar ismét kitért a támadás elől, most a levegőbe ugrott és a skorpió szemébe rúgott, majd a szörnyeteg fejéről elrugaszkodva tett egy fordulatot a levegőben s az iménti helyére tért vissza.

Azonban egy hajszállal elvétette. Egy a homok alatt megbúvó kőben megbotlott s egyensúlyát elvesztve a földre zuhant. A fenevad kihasznált a kínálkozó alkalmat és egyik ollós kezével a földhöz szögezte Baltazaar bal karját. A férfi látása elhomályosodott a fájdalomtól. A szörnyeteg Baltazaar fejét vette ismét célba. Kitátotta pofáját, hatalmas agyarairól bűzös nyál csorgott a férfi arcába. Baltazaar végső elkeseredésében kitépte karját a szörnyeteg szorításából s vére vörösre festette a homokot. Baltazaar egy hirtelen mozdulattal a levegőbe ugrott s előrántotta rubintokkal kirakott tőrét nadrágjának egyik rejtett zsebéből s a megdöbbent szörnyeteg fejébe vágta. Ezzel a férfi ismét összeesett, majd a földön fekve még végignézte a szörnyeteg haláltusáját mielőtt átadta volna magát a fájdalommentes öntudatlanságnak.

 

6. Út a pokolba

 

-          De igen már emlékszem – felelte Baltazaar a lánynak.

-          És most mihez kezd? – kérdezte tőle a fiatal szépség.

 

Baltazaar kavargó gondolatai közül ekkor két szó bukkant elő a semmiből: Új Tristram.

 

-          El kell jutnom Új Tristramba – felelte a lánynak.

-          Várja ott valaki, talán egy szerető? – kérdezte a lány elpirulva.

-          Magam sem tudom mi vár ott rám, csak annyit tudok, hogy el kell jutnom oda.

 

Másnap reggel Baltazaar megköszönte a lánynak, hogy gondoskodott róla s elindult a legközelebbi kikötőbe, hogy kiderítse, milyen végzet várja Új Tristram falujában.

 

Vége