Barbár Uram előtörténete, így járt, így gondolkozott és így kalandozott Ő, miután legyőzte Baalt. (1119 szó)
Tegnap vége lett az egésznek. Rengeteg szenvedés és hosszú-hosszú út után végre végeztem vele. Baal, a pusztítás ura halott. Legalábbis levágtam a fejét, bár Tyrael azt mondta, hogy ez nem elég, eddig még nem állt előttem olyan, akit nem tudtam úgy megölni, hogy feldaraboltam. Persze lelkek meg minden, de én egy egyszerű ember vagyok, ahonnan én jövök, ott puszta kézzel vagy ha volt, óriás fémekkel vívtuk a csatákat, nem mágiával.
Egy darabig időztem még Harrogahtban, tetszett az ottani közösség, sok dolgot tanultam és úgy érzem sokat is tanítottam az ottaniaknak. Jó volt a nyugalom, kaptam kosztot és kvartéjt is, megbecsültek, tiszteletet éreztem. Segítettem a károk helyrehozásában, építkeztünk, megerősítettük a falakat, toboroztunk még pár embert, betanítottuk, treníroztuk őket. Igazán jó csapat kovácsolódott belőlünk. Már-már azt hittem, hogy örökké itt fogok élni. Aztán egyik este álmot láttam, futottam, ugráltam, éreztem az erő és harci kedv áramlását az izmaimban, a csontjaimban. Üldöztek vagy én üldözök valakit? Nem tudom, rohantam, inam majd beleszakadt, hajtott a kedv. Ordítottam egyet, éreztem, hogy érzékeim kiélesednek, éreztem a bestiák szagát; ordítottam még egyet, közben előkaptam hű barátomat a hatalmas kalapácsot; ordítottam még egyet, s közben egy kisebb szakadék széléhez értem, s láttam, hogy az ellenség kisebb csoportja ott bújik a bokorban. Az életerő, s energia elöntött, ugrottam, hatalmas robajjal értem földet, mely egy sor támadót földre döntött. Aki talpon maradt, most felegyenesedett – már amennyire tudott ez a szutyok banda -, s felém vette az irányt. Már-már elért kardjuk, s lándzsájuk hegye, mikor ordítottam, s erre megtorpantak; több se kellett, őrült pörgésbe kezdtem, szétcsaptam köztük, a legnagyobbhoz lendületből vágtam hozzá a kalapácsot, s az métereket repülve holtan ért földet. Előkaptam a csáklyáimat, ó kedves barátaim, jártak a kezemben, mint a motolla, s aprították az ellent. Hulltak a belek, repedtek a csontok, halálsikoly és nyöszörgést hagytak nyomukban. Ekkor ébredtem zihálva, hajnalban.
Barbár vagyok, így nem tudok letelepedni, nem engedi a vérem. Tudtam, az álmom is erre utal, s a következő 1-2 hétben hasonló álmokat láttam, szomjaztam a vért, untam a mímelt összecsapásokat az újoncokkal, nem találtam igazi kihívást.
Eldöntöttem hát, hogy tovább állok, nem maradok itt tovább. Összeszedtem mindenemet, fegyvereimet letisztítottam, páncélt öltöttem, felvettem fényes sisakomat, hátamra tettem dárdáimat. Egyedül jöttem, egyedül megyek. Nem marasztaltak soká, mindenki érezte már, hogy közeleg ez a nap, nem maradok itt örökké – csak nem mondta ki senki. Tudták, hogy mi hajt, tudták, hogy mennem kell, tudták, hogy csak akkor pihenek meg végleg, ha csatában veszek el. Elindultam hát, kiléptem a kapun, vissza se néztem. Magasan volt a Nap, hétágra sütött, boldog voltam, jobban, mint valaha, az úton.
Eleinte nem sok kaland ért, vándorolgattam, csak a természetet élveztem, örültem, hogy újra a része lehetek, újra kint tölthetem az éjszakát. Nem féltem, nem volt itt semmi, ami kárt okozhatna bennem. Már-már untam magam, s sorra kerestem fel a régi városokat, hol megfordultam, így jártam a Pandemonium Erődben, Kurast Dokkjainál, újra tapostam Lut Gholein homokját, s volt időm szót váltani Charsival a fémek művészetéről a Vak Szem Testvériség táborában. Szívem örült, hogy újra egy levegőt szívok ismerőseimmel, kikkel a baj, s rettegés fűzött össze minket, s most a megkönnyebbülés és az öröm tart össze.
Utamat eztán délre vettem, majd keletet, északot és nyugatot is megjártam, hatalmas távolságokat tudtam le nem csekély idő alatt. Láttam megannyi kultúrát, tájat, embert, s jószágot. Esztendőkön át időztem itt-ott, hol új tapasztalatot sejtettem, s bölcsességemet mélyíthettem, még olvasni is tanultam, s új képességemet kamatoztatva tekercseket böngésztem napokon át. Mikor meguntam, hátamra vettem mindenem, csizmát húztam és folytattam utamat, vándoroltam, s régi dalomat dúdoltam: „S ha lankad a hangod, s fogytán erőd, // És néma marad a hold, a kegyetlen, // Már tudni fogod, hogy nincs sok időd: // Én eljövök érted, kard kezemben!”. Ó, apám és fivérei mindig ezt énekelték, ha csata volt a láthatáron. Zengték mély basszus, rekedtes hangjuk és kurjongattak nagyokat közben. Könnyeket csal a szemembe, ha belegondolok, hogy az Új Világot már nem láthatják, nem élnek már, odavesztek a Gonosszal való csatározásban, mint oly sokan mások. Nekik is köszönhetem, hogy most itt járok és persze azt is, amit elértem, hisz áldozatok nélkül, a sok-sok embervér nélkül nem ment volna.
Teltek múltak az évek, ősz csíkokat festett hajamba a sok tél, mely elmúlt a Nagy Kaland óta, s még mindig úton voltam. Láthatatlan félelemről suttogtak az emberek, megfoghatatlan rettegés lett úrrá a kis települések lakóin, kik kevesen voltak, s gyengék. El-eltünedezett gyerekekről, férfiakról, s asszonyokról szóltak a mesék, lemészárolt állatokról, melyeknek kiszívták a vérét, húsukat széttépték, fejüket megtaposták. Az erdőszéleken, hegyek lábainál haragos szél fújt, néhol kénes, meleg, másutt csontig hatoló dögszagú hideg. Mi lehet ez? Egyszer már éreztem ilyet, de nem! AZ nem történhet meg újra… vagy mégis? Egyszer már megismétlődött, újra feltámadt Ő, kinek nevét még nem felejtette el egyetlen élő sem. Nem volt elég 1-2 emberöltő, hogy kimossa az emlékezetből, s ne remegjen meg, ki szájára veszi nevét.
Kocsmákba tértem hát be, rengeteg emberrel beszéltem, próbáltam több információt szerezni, de mindenhol elnémította őket a szorongás attól, mit senki nem mert kimondani, de mindenki érzett. Végül egy pap volt segítségemre, egy nagyobb faluban éppen szállást kerestem a hideg és hó elől, ő fogadott be. Azt mondta hallott rólam, emlegetnek, mint az egyet, ki megölte őt, s azt is mondják, hogy újra úton vagyok és az utóbbi időkben kérdezősködöm. Kérdezte, vajon mi ez a hirtelen felújult érdeklődés. Elmeséltem neki mindent, amit tudtam, s mindent ami megtörtént, mindent, amit láttam. Ekkora felsóhajtott, egy pohár borral kínált, láttam a lobogó gyertyaláng fölött a szemében, hogy ettől tartott. Azt mondta ismeri Cain-t már régről, sokat beszélt vele régebben és Cain is tartott tőle, hogy a megoldás, Tyrael megoldása nem biztos, hogy jó és végérvényesen elintézi a problémát. Elmesélte, hogy ez a névtelen, arctalan és hangtalan rettegés nem oktalan, szokatlan, sötét dolgok történnek, s az emberek félnek. Az idősek, kik éltek azokban az időkben újra megérezték a szelet, a harag, gyűlölet és düh szagát hozta- mondták. A fiatalok, kik gyerekek voltak csupán akkor, tudták miről beszélnek, s így ők is félnek már, s féltik gyerekeiket, kik ezért szintén rettegnek. Ez nem mehet így tovább, utána kell nézned, hogy mi folyik itt – mondta – az lesz a legjobb, ha egyenesen felkeresed Tristram városát. Furcsán néztem, majd hozzátette: Új Tristram-ot. Kezembe nyomott egy térképet, majd idegeskedőn folytatta: Menned kell, most. Azonnal indulj.
Nos, ennek fele sem tréfa, gondoltam, s bár nem vagyok már fiatal, ereimet új erő járta át. Hát ismét találkozunk, sötét Úr? Mi vár rám vajon? Senki nem tudja, kiderítem hát magam, saját szemeimmel akarom látni, saját füleimmel akarom hallani, s ha kell, két puszta kezemmel terítem le ismét a Gonoszt, kinek árnyéka oly károsan és sokáig vetült generációmra. Ezzel aztán útnak indultam, fiatalosan, idősödő, bölcs észjárással jártam a vadont, s utakat. 20 év után vár hát a kaland, még egyszer, életemben utoljára.
Remélem tetszik a történetem és díjazzátok majd. Minden jót neketek!