Prológus

 

Az ágak az arcomba csaptak, éreztem, ahogy végigkarcolják a bõrömet, sötét volt, és alig

láttam valamit a sûrû erdõben. A fák lombjai eltakarták a holdat.  Csak reménykedni

tudtam, hogy az út irányába rohanok, reméltem talán belebotlok egy épp arra portyázó

õrbe...

Rohantam, ahogy tudtam, már-már alig kaptam levegõt, ahogy törtem az utat elõre a

sötétben, ruhámat szétszaggatták az ágak, hallottam, ahogy mögöttem egyre közelebb érnek

ezek a szörnyszülött állatok… Elõször kutyának néztem õket, a tónál, de amikor közelebb

értem, láttam, hogy nyálkás bõrük csillog a holdfényben, ekkor vettek észre, és felém

kezdtek rohanni. Fegyvertelen 17 éves lány létemre, mit is tehettem volna, elkezdtem

rohanni, biztos voltam benne, hogy akármik is ezek, esélyem sem volna ellenük…

Fényeket pillantottam meg magam elõtt a távolban, ahogy a fák alsó ágai és az aljnövényzet

közt villództak, aztán rájöttem, hogy nem fények azok, csak a hold fénye csillog vissza

valamin…

Hirtelen eltûntek a fények…

Nem tudtam mire vélni, csak futottam, ahogy bírtam, alig kaptam levegõt, a három kutya-szerû lény még mindig zihálva rohant utánam, szerencsémre nem voltak gyorsabbak, mint

én, sõt, ha nem kellett volna törnöm az utat, az erdõben, lehagyhattam volna õket. Csak

remélni mertem, hogy kiérek az útra, és ott el tudok elõlük menekülni, de éreztem, hogy

sokáig már nem tudok rohanni…

 

Az erdõ egyre tisztább lett, és szemem sarkában egy árnyat pillantottam meg, olyan 100

lábnyira lehetett tõlem. Ekkor egy hatalmas üvöltést törte meg az éjszaka csendjét, abból

az irányból, odapillantottam semmit sem láttam, megijedni sem volt idõm, amikor egy

puffanás szerû hangot hallottam a hátam mögül, majd egy nyüszítést. Megtorpantam, de

rohantam is tovább, majd újabb nyüszítés hallatszott. Nem tudtam mi az, de nem mertem

hátranézni. Futottam tovább, kerülgettem a fákat, amikor újra üvöltést hallottam, ekkor

hirtelen egy tisztásra értem, meglepõdtem rajta, nem számítottam rá, egy sátrat

pillantottam meg, jól kivehetõ volt, hisz a telihold fényét nem takarták már itt el a

faágak, majd újabb nyüszítés hallatszott a hátam mögül.

 

Hátranéztem, de üldözõimnek nyoma sem volt… A sátorra pillantottam, senki sem volt ott.

Levegõ után kapkodtam, szívem a torkomban dobogott, aztán füst szaga csapta meg az

orromat, egy tábortûz hûlt helye felõl jött, épp csak parázslott már.

Hirtelen zörejt hallottam a hátam mögül, megijedtem, gyorsan hátranéztem, és akkor

megpillantottam…

 

Olyan 7 és fél láb magas, hihetetlenül izmos, õsz hajú férfi jött elõ az erdõbõl, kezeiben

egy-egy hatalmas kard.

Arra gondoltam, a kisebbiket sem tudnám megemelni, a másik pedig talán még nálam is

nagyobb volt.

Valami megmagyarázhatatlan okból nem féltem tõle. Koromfekete páncél volt rajta, mely

testének nagy részét szabadon hagyta, vállán szögek álltak ki belõle, szakálla több szálba

össze volt fonva. Hatalmas, izmai jól kivehetõek voltak, kardjairól csöpögött a vér.

 

- Jól vagy? – kérdezte mély, határozott hangon.

- Igen, köszönöm, azt hiszem. – lihegtem, még mindig alig kaptam levegõt. Közben ruhámat

igazgattam, hogy ott takarjon, ahol kéne. A fák ágai szétszaggatták.

- Várj, - mondta, és azzal a sátorhoz ment. Elõhúzott egy fehér takarót, valami állat

bundája lehetett, és a kezembe adta. Ahogy átvettem tõle, láttam a tetoválásokat a karján,

és a hegeket a bõrén, sok csatát megjárhatott gondoltam.

- Vedd ezt fel – mondta, és azzal hátat fordított.

Egy pillanatig haboztam, de aztán rájöttem, hogy ami még megvan a ruhámból, az elég

keveset takar, és fáztam is. Magamra hajtogattam a hatalmas takarót, elég súlyos volt, de

jól melegített.

- Honnan jöttél – kérdezte.

Megköszöntem a takarót, és elmeséltem neki, hogy nem messze innen van egy kis falu, ahol

lakom, épp csak lementem a tóra, hogy vizet hozzak, amikor rám támadtak. Sosem láttam

ilyen lényeket.

- Zombi kutyák – mondta.

- Azt hittem nincsenek már ilyen lények, azt gondoltam kipusztultak az elmúlt 10 évben.

- Én is – felelte – ez nem kecsegtet sok jóval…

 

Felemelte a földrõl hatalmas kardjait, a tákolt sátorból kivette a másik takarót, rám

nézett, majd így szólt:

- Gyere, menjünk, jobb lesz, ha hazakísérlek, figyelmeztetnünk kell a faludat.

- Ki vagy Te? – kérdeztem tõle.

- Régi idõk, elfelejtett harcosa. – felelte, és azzal elindultunk.

 

Nem faggattam tovább kilétérõl, úgy tûnt nem akar róla beszélni, és úgy voltam vele, hogy

annyival tartozom neki, hogy ezt tiszteletben tartom, végül is az életemet mentette meg.

 

 

Majdnem egy óra telt el, mire a falu közelébe értünk. Most már biztosra vettem, hogy a

sötétben rossz irányba kezdtem menekülni.

Láttuk a falu fényeit, messzirõl, ahogy világítanak a fáklyák, majd közelebb érve zajt

hallottunk…

Harcolnak! - mondta, azzal ledobta a földre a takarót a hátáról, lecsatolta a vállairól a

két hatalmas kardot.

Futás! – mondta, és azzal megindult. - Fuss a falu bejáratához, ahogy csak tudsz kiabálta,

és valami hihetetlen sebességgel elkezdett rohanni, hogy belevesse magát a csatába.

 

Amint közel ért, hatalmas üvöltés törte meg a csata zaját majd egy hatalmas ugrással,

belevetette magát a támadók közé. Láttam amint a falu õrei meglepõdnek, egy pillanatra

megtorpannak a csata közben…

Közelebb érve, láttam a támadókat, ember alakú, lomha mozgású, rothadó bõrû lények…

Nagyon sokan lehettek, talán harminc, negyvenen is, és csak jöttek ki az erdõbõl, a régi

temetõ irányából…

Ekkor bevillant, amit az õsz harcos mondott, ”Zombi kutyák”…  Arra következtettem, hogy

ezek élõholtak lehetnek, de senki nem hallott a létezésükrõl egy évtizede…

Megmentõm hihetetlen erõvel mészárolta le õket, amíg az õrök egyet-egyet vettek célba, õ

hármasával gyilkolta õket, hihetetlen ereje lehetett, csapásai után rendszeresen végtagok

repültek, a maga morbid módján vicces látvány volt, közben hatalmas üvöltéseket hallatott,

és buzdította az õröket.

A kapuhoz értem, de nem tudtam bemenni, a kapu zárva, az õrök pedig el voltak foglalva a

csatával.

Szerencsémre más irányból nem jöttek a szörnyek, csak a régi temetõ felõl, és abból az

irányból pedig le voltam védve.

Amikor megmentõm meggyõzõdött róla, hogy elfogytak az õrök felé fordult, és így szólt:

- Beszélnem kell a falu bölcsével, nem maradhattok itt… Valami nagyon nincs rendjén.

 

A kapuk kinyíltak, és azzal az Öreghez mentünk, nálunk mindenki csak így szólította, talán

még soha sem hallottam senkit a nevén szólítani a falu Bölcsét.

 

Az Öreg, valóban rászolgált a nevére, ráncos vékony kezei, remegve emelték fel a pohár

teát, üveges szemeivel már nem látott jól, talán csak a fa padló recsegésébõl

következtethetett megmentõm méretére.

Sokszor gondoltam, hogy az Öreg talán már 100 évnél is idõsebb lehet, de senki sem tudta

pontosan mennyi idõs, teste az öregség minden jelét mutatta, de elméje tiszta volt, és az

esze vágott, mint a legélesebb tõr.

 

- Kerüljetek beljebb – szólt rekedt hangon, majd folytatta – elmúlt a veszély?

- Igen, és ennek a vándornak nagy hálával tartozunk, ha õ nincs, talán nem tudjuk

megvédeni a falut. –  Mondta az egyik õr.

- Beszélnünk kell, - szólt megmentõm, és azzal az öreg fele indult.

- Kérlek, ülj le, mondta az Öreg, majd az õrökre nézett, szóljatok az embereknek, hogy

elõjöhetnek, vége van.

- Mit tehetek érted lányom, kérdezte?

- Ez a harcos itt megmentette az életemet, megtámadtak az erdõben, véletlen botlottam bele,

azt mondja, veszélyben vagyunk.

- Miféle veszélyben? – kérdezte az öreg.

Megmentõm leült a földre, az Öreg mellé, amíg az a teáját kortyolgatta. Az öreg rozoga fa

székén ült, megmentõm pedig a padlón, de még így is magasabb volt az Öregnél.

- Zombi kutyák támadtak rá – kezdte az õsz harcos – és zombik támadták meg a falutokat…

- Élõholtak?! – Kérdezte az öreg – de hisz az elmúlt 10 évben senki sem látott élõholtakat.

Egyáltalán biztos vagy benne, hogy azok? Ne haragudj fiam, de a látásom már nem a régi.

- Azok! Hidd el láttam már belõlük épp eleget, bejártam a világot, és a poklot is, volt

dolgom élõholtakkal épp elég, hogy felismerjem õket.

- Mond csak fiam, honnan jöttél? Bár a szemem nem a régi, de nagyon nagy részét kitakarod

a fénynek, nem láttam ekkora embert, mint Te nagyon rég óta…

- Az északi tundrákról jöttem. – felelte megmentõm.

- Akkor bizonyára a híres barbárok egyike lehetsz, de mond csak mirõl is akartál velem

beszélni?

- El kell hagynotok a falut, és a legközelebbi városban kell menedéket keresnetek, nem

tudom, mi történik, de itt nem vagytok biztonságban.

 

Ekkor kiabálás hallatszott a falu közepe felõl, megmentõm felpattant, és kirohant az

épületbõl, az öreg és én követtük…

Amikor kiértünk, mindenki kelet felé nézett, szájtátva bámulták az eget…

- Mi volt az fiam? – kérdezte az öreg.

- Egy hatalmas csillag hullott alá az égbõl keletre.

Ekkor az öreg magához intette az õsz barbárt, és így szólt:

- Fiam, ha Te tényleg az vagy, akinek gondollak, akkor indulj, és keresd meg azt a

csillagot, ami aláhullott az égbõl, régi próféciák megjövendölték ezt, azt mondják ez lesz a

végsõ idõk kezdete… Menj fiam, a világnak ismét szüksége lehet rád.

Megmentõm felém fordult, vállamra tette hatalmas kezét, és csak annyit mondott: ”Vigyázz

magadra”, és azzal elindult Keletnek.

Az Öreg magához intette az õröket.

- Szedjétek össze az embereket, fegyverkezzen fel mindenki, Duncraig-be megyünk.

 

- Ki volt ez a harcos? - kérdeztem az Öreget. – úgy beszéltél vele, mintha ismernéd.

- Tudod lányom, születésed elött sötét dolgok történtek a világban. Meggyõzõdésem, hogy a

barátodnak 20 éve köze volt Diablo legyõzéséhez, és most a világnak újra szüksége lehet

rá…