Teljes sötétségbe burkolózzott a táj. Az ezüsttálcaként csillogó hold is csak ritkán tekint le a sûrû felhõvel borított égboltról, halványan vibráló foltokat létrehozva a földön. A sûrû lombkoronák között lágy szellõ simítja végig a leveleket, nem törve meg ezzel a tökéletes csöndet, inkább csak néma alltatódalt dúdol a meggyötört vidéknek.
Éjfél van, minden alszik.
Hirtelen halk léptekre ébred meg az ösvény, könnyed, mégis fáradt léptekre. Nem csoda, hisz már négy napja úton van a középkorú varázslónõ, de talán még õ maga sem tudja hova tart, csak megy, megy, hogy minél messzebbre kerüljön múltjától, hogy végre elfelejthesse azokat a borzalmakat, amiket át kellett élnie.
Még egészen kisgyerek volt, amikor észrevette különleges erõnek van a birtokában, de inkább titokban tartotta adottságát és a háztól nem messze lévõ erdõben gyakorolta a mágiát. Ám egy nap minden megváltozott az életében, amikor egy órjási pusztító démon invázió söpört végig a földön. Erejét ekkorra már nagyon jól kiismerte és fel bírta vanni a harcot a pokoli teremtmények ellen. Ám mindet õ sem bírta megölni és végül egész családját és faluját lemészárolták. Ezen borzalmas élmények után kelt útra, hogy bosszút álljon és az éppen útjába kerülõ falvakban és városokban tudakozta meg a közelben lévõ démon és szörnyetegfészkek helyét, hogy elpusztítsa azokat. Így élte életét közel tizenöt éven keresztül. De belefáradt már a folytonos harcba és öldöklésbe s mára már inkább csak egy olyan helyet keres magának, ahol végre békét és nyugalmat találhat magának. Az elõzõ várost is gyorsan maga mögött hagyta, miután megszabadította azt az ebereket terrorban tartó helyi szektától, a kultistáktól.
Kultisták. Talán õk azok akiket a legjobban gyûlöl minden gonosz lélek közül a világon, mert õk nem holmi démonok szüleményei, hanem szabad akaratukból adják el a lelküket a gonosznak s ezzel testet biztosítanak a pokolból elõtörni kívánó vérszomlyas fenevadaknak. Meg is ölte õket kegyetlenül mind egy szálig. De útját mégis folytatja, talán mert nem akar olyan helyen élni, ahová valami rossz emlék is fûzödik.
És most itt megy a sûrû éjszakában, azon álmodozva, hogy talán végre eléri célját és megleli a nyugalom és béke földjét.
Végre egy törött táblához ér, megáll s szemügyre veszi. Ez áll rajta: Új Tristram. - Meglátjuk... - gondolja, s indul is tovább amerre a jelzés mutatja. Nem sokat hallott róla, valmi éhezésrõl, meg megõrült királyról szólnak a történetek, dehát nem sok szavát lehet hinni a helyi kocsmákba tévedt furcsa szerzeteknek s talán tényleg célba ér végre. Meglátjuk...
Az égrõl az utolsó fekete felhõ is kiúszott s a csillagok ezernyi apró, pislákoló lámpás módjára világítják be a tájat. A szellõ is felerõsödik, de éppen hogy csak lágy susogás keletkezik a fák száraz levelei miatt.
A távolban hirtelen nyugtalanító, sárga fénypont kezd vibrálni, pont ott, ahová az a törött tábla mutat az út mentén.