Grnor, egy barbár rövid története
Későre jár a New Tristramba, ahova hősünk újonnan érkezik. A hold fényesen világít, a csendet varjú károgás és néhány ember nevetgélése töri meg, kik a tűz körül iszogatnak, és sztorikat mesélnek egymásnak a hőstetteikről, és annak következményeiről, valamint előzményeiről. Fura külsővel rendelkeznek azok az alakok. Négyen vannak a tábortűz körül, van két női egyén, és két férfi.
Az egyik nő kihúzott testtel, és büszke, mosolygós arcal ült, hátáról egy régi íjpuska lógott, melynek eleje és ravasz része vérbe fagyott, a többi része meg már szimplán rohadásnak indult. A másik női egyén kezén ékkövek voltak, melyek olyan brilliánsak, hogy a hold fényét prizmának tettetvén magát, szétszórta, és színeire bontotta. Közvetlen mellette pedig egy ékszerekkel telefoglalt kétkezes bot volt, mely jó nagy múltra tekinthetett vissza. Az egyik férfi első látásra okosnak tűnt, mivel olyan szavakat használt, miket mások nehezen, vagy egyáltalán nem értettek, és fején különböző méretű, piros színű pontok voltak, bebizonyítván hova tartozását a létszférában. Igen, Ő egy szerzetes volt. Az utolsó egyén merőben más volt a többitől. Bűzlött, mint egy csatorna, mely tele van patkányokkal, csendes volt, és más számára ismeretlen és bizonytalan erőkben bízott. Meglehetősen egyedi fejvédője/sisakja volt, melynek senki sem értette a funkcióit, de egyértelművé vállt a beszélgetés során, hogy Ő értett a gyógyításhoz.
Hősünk szép lassan oda baktat a tábortűzhöz, miköbe lassan sétál, minden egyes lépésnél hallani lehet a páncélok egymáshoz verődését, és a fejsze koccanását a vérteken. Ahogy oda ér, a jelenlétével csendre utasítja a jelen lévőket, majd leül, és Ő is önt a vörös nedüből. Az egyik női személy, az íjpuskás vadász ezt nem veszi jó néven, ezért felemeli az íjpuskáját, majd kifeszít rajta egy nyilat, és az újonnan érkezett tag felé irányítja.
- Ki vagy idegen, és mit akarsz tőlünk? - kérdezi hidegvérrel az íjpuskás amazon -
- Társakat és békét keresek az örök háborúban a förmedvények ellen - válaszolja ezt a barbár, megragadván a fejszéjét. -
- Akkor bizony jó helyen jársz. Mindannyian sok mindent átéltünk, halljuk a Te történetedet, kolosszus idegen. - Lejebb eresztvén a fegyverét -
Ezért a nyers erővel fitogtató emberünknek nincs más választása, mint elmesélje történetét másoknak, melyet oly rég óta őríz a lelkében és a szívében.
- Legyen hát! - Sóhajt fel az idegen, letéve a földre az agyag korsóját, melyből előbb még bort vedelt -
Innentől fogva álombeli füst száll Tristram kis városára, és a barbár megkezdi a történetét. Ahogy meséli, képek jelennek meg a füstben, és a tűz fölött, afféle alap mágiai szinten. Meghalt Baal, és Diablo is, kik tönkre tették a barbár társadalom lakóhelyét, a szent hegyeket, melynek neve Arreat. A barbárok főről-főre kezdtek behódolni az új hatalomnak, de voltak jópáran, kik nem tagadták meg az ősi tanokat, és kitartóan harcoltak ellenük. Hogy kik ellen? A pokol tornácán új, még förtelmesebb lényeg szabadultak erre a világra, a Mennyeket nem törődvén pusztítják, és vele együtt az emberi síkót is megtámadták. A barbárok egyszerűek, puszta erejükkel képesek szétütni akármit, ami eléjük áll. Legalábbis egy ideig ezt hitték.
Történt ugyanis, hogy hősünk, kinek becsületes neve Grnor nem egyszerű csatába keveredett. Egy erdei fennsíkon kelt át egyetlen mesterével, kitől mindent megtanult, - a beszédet, a járást, az összes fajbéli képességét -. Majd egyszer csak motoszkálásokat hallottak a fák között. Nagy, vörösen izzó szemek cikáztak fel s alá a fennsíkon, de a sűrű erdőségek miatt képtelenség volt kivenni alakjukat. A két harcos fejszét, és kalapácsot ragadtak, majd felkészültek a harcra. Hirtelen az egész fennsíkon baljóslatú csönd vette át a hatalmat, majd az erdő rázkódni kezdett, és megindult a horda a két barangoló felé. Hamar elérték Grnor-t és mesterét, ekkor üvöltés hallatszódott, mely a közeli hegyekről is visszhangzott, olyan erősségű és intenzív volt, majd a két hős nekirontott a hordának. Csak úgy repültek a démon fejek, minden egyes suhintással egy démonnal kevesebb volt. Ahogy Grnor lendítette a fejszét vissza emlékezett a mestere tanítására, kit hűn kedvel, és képes volt egy vágással véget vetni egy démon földi uralmának: a fejsze bele állt az ördögi teremtmény koponyájába, és kifröccsent a vére, s agya a barbár páncéljára, és mellvértjére. Ez tetszett Grnornak, és enyhe élvezet látszott az arcán, melyben osztozott a mentorával is.
A kaszabolás órák óta tart, míg nem a hordából elfogy az összes kisfajta démon, és maradék összeáll egy hatalmas nagy, undorító pokoli képződménnyé. Az így kreált lény tizenötször akkora, mint a két barbár, egyik keze helyén fűrész alakú csont, másik kezével pedig egy hatalmas vérben ázó sarlót tartott. Ahogy lépkedett a lábával konkrét erdőrészeket égetett el, és a fűrész kezével söpörte félre a maradék, útban lévő fákat. Grnor harci szenvedélye egy kicsit megrendült, de nem engedhette, hogy a félelem uralma alá vegye, ezért a mesterével együtt rontottak neki a pokoli lénynek. Ekkor a borzadály felemelte a sarlót, amikor pont a feje fölé ért, elkedzett bele negatív, pokoli energiákat halmozni, egészen addig, míg az energia mennyisége a látható tartományba esett, és vörösen izzani kezdett a sarlópenge, éles része. Ezt követően a démon lesúlyt a sátáni sarlóval, Grnor mesterére. Ahogy viszi lejebb és lejebb a sarlót úgy a levegő körülötte perzselő hőségűvé válik. Ahogy az öreg harcos észre veszi, hogy a szörny őt célozza keresztbe teszi a kalapács nyelét, és felkészül arra, hogy hárítsa eme ütést. Ahogy oda ér a sarló, mit sem törődve a csodálatos kalapáccsal, ketté töri annak nyelét, majd a célpontja mellébe fúródik. A szörny felemelve a sarlót, a rajta lévő halott hős holttestét leveszi az eszköz végéről, majd a porba hajítja. Ahogy esik lefelé, Grnor megpillantja az öreg szemét, és látja benne a halált, az élet nyomait pedig már nem fedezi fel benne. Ekkor hatalmas üvöltés hallatszódik, olyannyira hatalmas, hogy a körülötte lévő hegyek megremegnek erejébe, a közeli fákat kicsavarja, és a még közelebb lévő köveket elporlasztja. Ez a hang Grnor testéből szétárad az egész fennsíkon, és vérbosszút követel. A középkorú felkapja a fejszét, eddigi erejét a harag megtöbbszörözi, majd villám csap a fegyverébe, és lesújt a földre, ami megnyílik, és a hatalmas dög vesztét okozza.
Grnor oda lép mentora holttestéhez, fejet hajt, majd olyan történik, amit senki sem tudott volna megjósolni, a barbár, ki nem arról híres, hogy érzelgősködik, puszta bánatát, és sajnálatát reprezentálva, elejt egy könnycseppet, majd felkapja a hullát, és biztonságosabb helyre cipeli. Ott eltemeti az elhunytat, majd kövekkel megjelöli a sírhelyet. Végtelennek tűnő út van hátra, de kénytelen folytatni, ereje megnőtt, és megfogadja, hogy az összes pokoli egyedre halál vár, aki szembe jön vele.
Elindul hát tovább, a végtelen felé, hosszú napokon és heteken keresztül gyalogol, míg egy háborítatlan helyre érkezik, ez a New Tristram, amelyről sokat hallott az ősei, és egyéb források felől. Úgy dönt, itt megpihen, és örök társakat keres a gonosz elleni harcban, és betartja fogadalmát, mi szerint: Mindenkire halál vár, aki démonok oldalán harcol.
A kezdeti fátyolozott ködfelhő a történet befejeztével elkezd kitisztulni, a tűz fölötti alap mágiai képek is megszűnnek létezni. Mindenki döbbenten néz rá, csodálják az erejét, a létezés eme formáját, holott Grnor elveszítette a legfontosabb emberét az életében, és hidegvérű démongyilkossá vállt. Ekkor Grnor a bort leteszi a tűz mellé, a tűz lángjai a bor felszínéről tükröződnek vissza, majd hősünk elkezd vigyorogni, ahogy a többi tűz körülötti egyén is. Egyszerre felüvöltenek:
- Társaságunk van! - Mondják lelkesen -
A varázslónő felkapja botját, amelyen a beágyazott ékszerek elkezdenek világítani, az íjpuskás vadász leveszi a hátáról az íjpuskát, majd bele illeszt egy nyilat, a szerzetes is felfegyverkezik, ezután a doktor is felveszi fura külsejű sisakját, és előkészíti magát az ölésre. Egyszerre felállnak, és neki rontanak a támadó szörnyeknek.
VÉGE