Egy Nephalem ébredése

Jéghideg szél hasított át a kanyonon. Tél volt. De ez a tél más volt, mint a többi. Az elmúlt húsz évben nem tapasztalt ilyet. A vének szerint ez rossz ómen. Azt pedig régen megtanulta már, hogy a bölcsek szavát nem szabad félvállról venni.  Az a végzetes nap óta semmiképp sem. A napon, melyen a pokol átkozott légiói elözönlötték szeretett Arreat hegyüket, hogy sáskahadként nyüzsögve pusztítsák el falvaikat. Nem feledhette - noha még csupán 6 éves volt, - hogyan hullottak el az utolsó erőd védelmezői Baal ostromakor. És mikor már a pusztítás csaknem teljessé vált, akkor találkozott vele. Ott és akkor minden megváltozott számára.

Amint a szurdok meredek lejtőin haladt, egy gyermekkori történet jutott az eszébe. A holtak ösvénye. A faluban mindig ezzel rémisztgették a vének az elalváshoz készülődő gyermekeket. Hogy miért azt maga sem tudta. Talán ezek a rémtörténetek készítették fel népét a zordon táj veszedelmeire.

Most pedig itt állt, a férfivé válás küszöbén. Egyetlen próbatételnek kellett már csupán eleget tennie, melyet törzsének vezetője szabott ki rá. Ezen feladat minden barbár számára egyedi kellett legyen. De míg mások ádáz fenevadak levadászását kapták, rá a nagybátyja egy átkozott rom felkutatását bízta. Bizonyára gyengének találta, vagy túlságosan féltette unokaöccsét. Azok után, ami a saját gyermekeivel történt nem is csoda.

De Flemian számára ez lealacsonyító volt. Szinte látta, hogyan súgnak gúnyosan össze a háta mögött kortársai. Már így is elmúlt 26 éves és egy ilyen szánalmas küldetéssel válhat a törzs teljes értékű tagjává?! „Találd meg a Fény Csillagát a nyugati templom romjainál”, szólt az utasítás két nappal ezelőtt. „A gyógyítónknak látomása volt. Egyelőre ennyit kell tudnod.”

- Átkozott varázslók! – szűrte a fogai közt a szavakat a fiú, amint egy újabb sziklát került meg. Ekkor pillantotta meg úti célját: Raemath templomát.

Az épület leginkább egy lekerekített gúlára emlékeztetett, mintha egymásra rakott korongok alkották volna. Ha már egy átkozott méhkasba kell bemennem, legalább pár méhhel találkozhatnék. – gondolta, s búsan elindult az ovális bejárat felé.

Amint közelebb ért, a templom részleteit is ki tudta venni. Körös-körül domborműves alakok borították. A legtöbbjük ember, de akadtak különféle démonok is bőven. Az egész ábrázolás úgy tetszett, mintha egy képes könyvet olvasna. Valószínűleg egy csatát mesélt el. Mivel az idő próbáját kevéssé tudta kiállni, a teljes kép nem igazán állt össze a fiatal barbár számára. Amint belépett a porlepte folyosóra, újabb, ezúttalfreskókkal díszített ábrák fogadták. Ezek valamivel már jobb állapotban voltak.

A – feltehetően – barbárokat egy démoni had támadta meg, akik hatalmas veszteségeket szenvedtek. Az első néhány képen falvak álltak lángokban, démonok ölték a gyerekeket, asszonyokat. Az egészben a legkülönösebb az volt, hogy ezek a lények egyáltalán még csak nem is hasonlítottak az Ostrom egyetlen teremtményére sem. A következő két, kisebb beugróban a fal teljesen leomlott, ezek előtt Flemian tanácstalanul állt. A motívumok azonban beljebb haladva, egy jó húsz lépés után változni kezdtek. A barbárok száma egyre számottevőbbé vált, egy alak pedig különösen kitüntetett figyelmet kapott mindenhol: sárga színnel, mintegy auraként volt körbefestve. A kezében valami fényes tárgyat tartott…

Hirtelen valami zaj ütötte meg a fülét. Az egyik távolabbi sarok felől jött. Kardját előhúzta övéből, pajzsát leakasztotta hátáról, majd elindult a hang felé. A kezdeti neszezés egyre erősödött, sőt, mintha megsokszorozódott volna. Még egy lépés és kiderül mi az…

Jobbjáról hirtelen ütés érte olyan erővel, mintha egy faltörő kos találta volna el. Oldalára esett, majd valami a hátára lökte. Ekkor szembesült a bestiával: egy óriási pók talált magának betevőt vacsorára egy barbár személyében. Mivel sok évig edzett a próbákra, remek reflexekkel rendelkezett az amúgy sem elhanyagolható ereje mellett. Villámgyorsan a rém felé vágott rövid kardjával, mely levágta a fenevad két csápját. Az fülsiketítő nyüszítés kíséretében ugrott félre, majd egy beomlott járatban nyoma veszett. Flemian kivárt egy percet. Majd még egyet. Gyanúja sajnos beigazolódott: a pók erősítésért indult.

Egy pillanattal később a terem összes üregéből kisebb-nagyobb zöld színű, szőrös undormányok másztak elő vészjóslóan sziszegve. Az ifjúnak három lehetősége maradt: vagy a kijáratot választja, ezzel megfutamodva és szégyent hozva klánjára. A második lehetőség, hogy megküzd a hihetetlen túlerővel szemben. Végül a leglogikusabbat választotta: utat vág magának a templom mélyebben fekvő részeibe, hogy megtalálhassa, amiért ideküldték. Ezzel kockázatot vállal ugyan, de a szégyennél még a gyors halál is jobb.

A helyzetet mérlegelve tehát kiválasztott találomra egy lefelé vezető lépcsősort, majd futni kezdett. A körülötte lévő, támadni készülő pókokat gyors, kis vágásokkal tartotta távol, a nagyon közelieket pajzsával lökte félre az útjából. Mintegy harminclábnyi volt a távolság a lépcsőig, de egy örökkévalóságnak tűnt.

Amint lerohant a csigalépcsőn, kisebb terembe érkezett. A romos kőasztalon fekvő használati tárgyakból ítélve ez lehetett egykor a szertartások előkészítését szolgáló kamra. „Ha pedig ez az előkészítő kamra…” - gondolta, - „akkor ez lesz jobbra a szentély”!

Megérzése helyesnek bizonyult, egy egykor bizonyára gazdagon díszített oltárhoz ért. Mára szakadt vászondarabok és összetört ékszerek maradványai jelezték csupán mindezt. Az oltár előtt azonban szokatlan látvány fogadta: egy lezárt, látszólag érintetlen koporsó állt előtte. Villámgyorsan megfordult, a szentély rozoga ajtaját becsukta, vállára kapott egy leomlott gerendát, majd keresztbe fektette azajtószárnyakon. „Most vagy soha!” – gondolta, s nekifeszült a koporsónak. Ha itt van, amit keres, akkor már nem hiába jött, ha pedig nincs, hamarosan úgyis mindegy lesz.

A fedél meglepően gyorsan engedett, - a talán túlzott erőhatás eredménye miatt is – majd hangos dörrenéssel a padlóra zuhant. Egy néhai emberi csontváz nézett vissza rá, mely megmagyarázhatatlan módon csaknem épen feküdt a koporsóban. Kezében egy buzogányt tartott, mely amolyan ütött-kopott ócskavasnak tűnt. Ezt leszámítva a koporsó üres volt.

- Hát ez remek! Hol a fenében van ez a csillag?! – kiáltott fel kínjában, majd az oltárhoz fordult. Mivel látszólag semmi értékes nem volt rajta, végigfuttatta az ujját az oldalán. Titkos rekeszt keresett, melyet a papok mindig is nagy előszeretettel használtak. Végignézte a jobb oldalát, majd a balt, elöl, hátul, de semmi.

- Itt nincs semmi Bul-Khatos szerelmére! – tört ki belőle, szinte egyidőben, a betörni készülő első pókkal, amint az nekivágódott a masszívnak kicsit sem nevezhető ajtónak. A tompa puffanást hangos vonyítás követte, majd újabb becsapódás. Majd még egy, és még egy. A pókok megtalálták…

- Átkozottak, akkor sem halok meg ilyen könnyen! – kiáltotta, majd ösztönösen, maga sem tudta miért, az ócska buzogány felé nyúlt. A kezében könnyebbnek tűnt, mint várta, így pajzsát félredobta, bal kezével pedig kivonta kardját. „Gyertek pokolfajzatok, legalább néhányat magammal viszek az Abyssba!”

Ám ekkor valami olyan dolog történt, amelyre senki nem számított. Legkevésbé az ifjú barbár.

Az addig ócskaságnak tűnő buzogány fényleni kezdett. Először csak halványan pislogott, majd fokozatosan felerősödött: fehér fénnyel kezdett világítani a felső része, majd végigfutott a markolaton. Itt azonban - Flemian legnagyobb rémületére - nem állt meg, tovább terjedt felfelé a barbár jobb karján, elárasztotta az egész testét, végül betöltötte az egész szentélyt.

A pók szörnyek ekkor törték át az ajtót, kiszakítva a jobb szárnyat a falból.

Azonban most már nem árthattak az ifjúnak: a legelöl érkezőket a mindent átható fény jobban égette, mint a legpusztítóbb nyári erdőtűz.

Flemian kezdeti meglepettségét hirtelen félelem váltotta fel: mi van, ha a fény őt is elemészti?!

Ám semmi ilyesmi nem történt. A fény fokozatosan elhalványult ugyan a szobában, de most már a barbár számára is egyértelmű volt, hogy a fény valójában belőle indult ki, a fegyver kelthette életre valahogyan ezt a szunnyadó erőt.

Mire e gondolatok végére ért, már csak a szemei izzottak vakítóan fehér fénnyel, a félelem pedig teljesen eltűnt belőle. Valami megmagyarázhatatlan józanság, higgadtság és önbizalom töltötte be egész lényét. Előrelendült.

A temérdek szőrös lény hátrálni kezdett, minta primitív agyuk valahogy megértette volna: ebből a barbárból biztosan nem lakmároznak.

Flemian ősi harci üvöltést hallatott, melybe még a falak is beleremegtek. Előre ugrott - a szokásosnál sokkal nagyobbat -, majd lecsapott a kardjával a legközelebbi lényre, kettészelve azt. Tőle jobbra három másik kezdett bátortalan támadásba, a barbár viszont csak erre várt. A buzogányt magasba emelte, majd maga elé csapott vele. Maga sem tudta, miért teszi ezt, de a hatás hihetetlen volt: bár a buzogány egyetlen lényt sem talált el, egy hatalmas lökéshullám söpört végig a termen maga előtt. A pókok szétszóródtak a helyiségben, élettelen tetemeik szanaszét hevertek mindenfelé. Flemian félelemmel vegyes csodálattal tekintett le a fegyverre, majd a lépcsősorra, melyről – imént még futva – érkezett. Elindult hát, beérve vagy fél tucat menekülő szörnyeteget, majd maga elé tartotta mindkét fegyverét, s vad pörgésbe kezdett. A lények vonyítva igyekeztek kitérni az útjából, ám minden egyes fordulat újabb áldozatot szedett: mire a csigalépcsőhöz ért, vagy egy tucat fenevad nyúlt el körülötte.

Felment hát rajta, végignézett még egyszer utoljára a teremben, ahonnan az első pók érkezett. A csarnokban teljes csend honolt. Elégedetten nyugtázta, majd elindult a kijárat felé, közben rápillantott a freskókra, s meglátta a harcost, akit a sárga fény vett körül, kezében a Fény Csillagával. A fegyverrel, mely most már az övén lógott.

 

A falu gyógyítójának sátra szerényen volt berendezve. Egy asztal, egy üst, valamint néhány polcos szekrény a különféle főzeteknek. Ide lépett be Flemian.

- Gyere, gyere, fiam, ülj le ide. – hívta az öreg, majd folytatta. – Látom meglelted a fegyvert, amelyért küldtünk. Most, hogy a szertartáson túl vagy, a klán tagjaként egy újabb küldetésre kérlek fel. El kell menned egy Új Tristram nevű helyre, ott ismerheted meg valódi sorsodat, és találkozol majd ismét vele