Gyorsan hullott alá  az éj leple a névtelen kis erdőre Bramwelltől északkeletre, melyben az Irum’bah  altörzs néhány megmaradt tagja húzódott fedezékbe vándorlásaik során. Sötét, felhős, nyugtalan éjszaka volt. Egy kies tisztás szélén állítottak fel két démonbőrből hasított sátrat, amiket méretüknél fogva a dús aljnövényzet még jól elrejtett a hívatlan látogatók elől. Évek óta mozgásban voltak, sehol sem telepedhettek le szülőhazájuk eltűnése óta. A rögtönzött telep egyszerű volt, csak egy alig húsz centi átmérőjű hamukupac emlékeztetett egy tűzrakóhelyre. Ezen kívül a zöldes-barnás alsóbb osztálybeli démonokról lenyúzott két sátor mellett egy kis, bizarr rituális oszlop állt, különféle színes tollakkal és egy maroknyi törött drágakővel dekorálva. Egy, még friss, vértől csöpögő Elbukott feje volt a végére karóba húzva és a szemei még furcsa módon erőtlenül pislákoló, nagyon gyenge kékes fényt árasztottak…

Csend lapult a kis táboron, de mégis a nyugtalanság kézzel fogható érzete keringett a levegőben. Az egyik sátor résnyire megmozdult és egy alak bújt ki alóla. A félhomályban csupán a körvonalai voltak kivehetőek. Görnyedve, törzsét meghajlítva közlekedett, néhány méterrel beljebb lépkedett a tisztás felé, majd leült egy kisebb sziklára. A vészjósló holdfény megvilágította arcát. Az Ugonjwa névre hallgatott. Sötét arcbőre volt, merev ábrázattal, nagy díszkarikák ékítették füleit és festékcsíkok díszítették a kopasz fejét. Fiatal, erővel teli sötét szemei ridegen bámultak fel, a Hold felé. A levegő fagyos volt és nyugodt, a csendet egy gally roppanása szakította félbe. Hirtelen hátrafordult és egy hasonló, felé tartó görnyedt alak sziluettjét vélte felfedezni, mire felsóhajtott. Az alak megállt, nem ment ki a tisztás holdfény sütötte részére. Pár hosszú pillanatig csend volt, majd Ugonjwa suttogva hozzászólt az újonnan érkezett alakhoz:

  1. Tudom, hogy érzed Te is. Rettentő démoni erőkre figyeltem fel.

Ekkor a rejtőzködő  előlépett az árnyakból, láthatóvá téve magát. Rémséges vén öregember volt, szemmel láthatótan sokkal öregebb és tapasztaltabb, mint Ugonjwa, ezt festék motívumai és díszkarikái méretei és sűrűségei is jelezték, de megtört tartása valahogy mégis nemesebbnek és érettebbnek hatott, mint az övé. Odalépett Ugonjwa mellé és megszólalt, bár hangja zord külseje ellenére mély volt és megnyugtató:

  1. A Formátlan Föld nemes ajándékot hagyott Rád, Ugonjwa. Ügyesen kommunálsz a szellemekkel, más nem érezte volna így a Lélekvilág nyugtalanságát.
  2. Mik ezek a hatalmak, Fősámán? – kérdezett Ugonjwa zaklatottan.
  3. Ezeket itt nem tudhatja élő, csupán a Formátlan Föld kifürkészhetetlen hatalmai adhatnak választ.

Elcsöndesedtek. Hosszú, szinte végeláthatatlan percekig semmi nem történt, az egyetlen zajt egy felettük elsuhanó vadászó denevér vijjogása adta. Az öreg sámán lassan és lágyan rátette Ugonjwa széles vállára a démonfogakból font karkötős kezét, majd hátrafordulva hozzászólt:

  1. Gyere, ifjú harcos, meditálj a szellemekkel és kutass választ ma esti kérdéseidre.

Ugonjwa felnézett rá, majd felkelt ültő helyéből és megfordult, hogy elinduljon, ám ebben a pillanatban eget rengető, fülsiketítő robaj zendítette meg az égboltot. Dél felől, a sűrű felhős égből egy hatalmas vörös lánggal lobogó valami hasított ki és egy pillanat alatt becsapódott egy óriási robbanással a horizonton. A sámán és Ugonjwa felpattantak, de erre a történésre a sátorból is kiugrott még hat törzstag és a veszély forrása után kezdtek kutatni azonnal. Kinn a tisztásról ketten elképedve nézték az eseményeket és a sámánnak jött vissza először a józan esze:

  1. Rögvest elindulunk erről a helyről, messzire innen nyugatra, ahol a Lelkek kedvezőbb helyet jelölnek ki nekünk a letelepedésre!

Ugonjwa felcsattant a haragtól, mire a talpánál a dús, finom aljnövényzet nagyot lebbent, mintha egy szárnyas élőlény szállt volna alá. Rákiáltott a sámánra:

  1. Hogy mehetnénk el innen?! Hiszen egy pokoli dolog vagy teremtmény csapódott be ide nem messze! Meg kell keresnünk és kideríteni, hogy mi történt! És ha emberek is voltak ott?

A sámán szemei kékes-lilásan izzani kezdtek, de a hasonló, felforrt hangnem helyett a szokásos, az emberben már-már félelmet keltő nyugodtsággal válaszolt:

  1. Áh, a Szellemek erősek Veled, ifjú Ugonjwa, dolgoznak a Formátlan Föld erői körülötted. Nem fogunk közelíteni, gyötrelmes sötét erők törnek elő arról a helyről, idáig elhozzák a démonok bűzét a Kegyes Szellemek. A saját megmaradt törzsünk biztonsága fontosabb, mint jelentéktelen halandóké, döntsenek sorsukról a Testi Világ Szellemei. Máris távozunk!
  2. NEM! Ilyen erősen még soha nem éreztem a Formátlan Föld Szellemeit magamban, ez jel kell, hogy legyen! A becsapódás valahol dél-délnyugat környékén lehetett, a legközelebbi ember lakta település arrafelé van, azonnal indulok!

A sámán alakja ekkor megváltozott. Termete mintha nagyobb lett volna, pár másodperc alatt másfélszeresére nőtt, a lábánál és körülötte az aljnövényzet csak úgy tajtékzott, mint a tenger. Még mélyebb, recsegő és visszhangzó hangon rádörrentett Ugonjwa-ra:

  1. Mint a mélyen tisztelt, legendás Umbaru törzs megmaradt utolsó törzsfőnök fősámánja, megtiltom, hogy elmenj!

Ugonjwa meglepő módon nyugodt maradt és kedélyes higgadtsággal, egy szemtelen kis mosollyal az arcán, hetyke módon válaszolt:

  1. Tudod, hogy nem tarthatsz vissza.

A sámán ezekre a szavakra lehiggadt, alakja visszacsökkent az eredeti görnyedt tartására, a körülötte veszettül dolgozó erők lecsillapodtak és a hangja is lágyult. Bús, ám mégis büszke tekintettel meredt Ugonjwa-ra, majd egy öblös sóhajtás és néhány pillanat csend után válaszolt csak:

  1. Te vagy a legjobb közülük, Ugonjwa. A Szellemek magasan Veled a legerősebbek.

Az öreg sámán sóhajtott még egyet, becsukta a szemeit és hátat fordított az ifjú vajákosnak:

  1. Úgy járd a Szellemek útját, hogy még a Testi Világban öreg atyád viszontlásson egyszer.

Ugonjwa elmosolyodott, szó nélkül sebesen megpördült a tengelye körül és nekiiramodott az erdőn keresztül. Gyorsan, ámde mégis kimérten és halkan futott, a lehető legsűrűbb és legbiztonságosabb növényzetrészen keresztül. Az erdő gyanúsan csöndes és rideg volt, egyre erősebb sötét szellemeket érzett maga körül, ahogy közeledett a még ismeretlen célja felé. Ahogy egyre ért ki a rengetegből, a ritkuló fák és bokrok közül kezdett egy maroknyi pislákoló fény kibontakozni. A levegő is kevésbé volt sűrűbb valamint frissebb is lett. Ugonjwa kiért az erdő szélére, amit egy szinte alig látszó, vékony ér határolt, ami felett egy rozoga, félig beomlott, öreg híd vezetett át. Lelassítva tempóját, óvatos lépésekkel átment a tákolmányon és kiérve észrevette, hogy a pislákoló fények Új Tristram házainak és fáklyáinak fényei, ahova megérkeztét egy ütött-kopott fatábla is jelezte. Itt állt Ugonjwa a falu felett, a Lelátó Úton, a démoni erők központjához tartva… és legnagyobb kalandjai még csak most kezdődnek…