Preludium

„Már nem lehet messze” – gondolta a pattogó tűz mellett ülő fekete szakállú férfi miközben egy fatörzsnek dőlve, meditáló tekintettel meredt a lángokba. Éjszaka viszont már kockázatos lenne tovább haladnia, mivelegy harc nyomai még túlságosan frissek voltak a testén és az előző csatából csak egy gyógyitala maradt. Inkább ebben a maga által gyorsan felütött táborban éjszakázik, talán alszik is egy kicsit, és hajnalban ismét gyors léptekkel közelít célja felé.

Már hét-nyolc hónapja is megvan, hogy elindult Ivgorodból, de nem volt ebben biztos, hiszen a mindennapos harc elvette időérzékét, és lelki tisztaságát is csak az ehhez hasonló estéken tudta helyreállítani. Egyre többet gondolt a mesterére is, aki ellenezte a döntését és nem akarta, hogy ilyen tapasztalatlanul vágjon neki egy ekkora útnak. Keleti népek fiaként az Iker-tengertől nyugatra már nem érezte magát otthonosan, de bízott benne, hogy ha eléri a várost, ott barátokra és közösségre lel. Hirtelen egy távoli fa ága rezzent a szélcsendben, majd mindent betöltő csönd. —

Kérges tenyerébe fogta daibóját és várt. Napok óta érezte, hogy követik. Ennyire óvatos szörnnyel még nem találkozott Sanctuary földjén, emberek közül pedig csak bérgyilkosok tudnak ilyen nesztelenül követni egycélpontot. A szándéka mindkettőnek ugyanaz, de ő nem kereste az erőszakot, mivel roppant fáradt volt – jó ha meg tudja magát védeni egy támadástól. Tudta, hogy ma sem alhat. Előző nap, az aranochi sivatagban egy szokatlanul erős dűnecápa marta meg a combját épp mielőtt végzett vele, és tartott tőle, hogy egy komolyabb harc felszakítaná a sebet. Biztos volt benne, hogy az a valami vagy valaki csak pár száz méterre szakadozik le tőle, és eddig mégsem látta egyszer sem, pedig neveltetésének köszönhetően, érzékei finomsága jócskán meghaladta a közönséges emberekét.

A hatalmas kidőlt fának támasztotta hátát és tekintetével hol a tűzbe, hol az éjszakába nézett. Ismét hallani vélt valamit, az előzőnél jóval hangosabbat, amikor is

>>MANTRA<<

Valami fémesen villant a sötétben, félrerántotta fejét és rá egy pillanatra helyére egy nyílvessző fúródott nagy reccsenéssel a fába. Most már valóban hallotta a zajokat és a tűz vagy talán egy körülírhatatlan belső fény megvilágította ellenségeit. Két fürgén mozgó csontváz karddal és pajzzsal felfegyverkezve rohant felé, mögöttük pedig látta az első lövés leadóját, a csontvázat, mely már másodszor húzta fel az íját. Mielőtt még kifeszült volna az ideg, a férfi tenyere már kétszer koppant a hideg csontokon, harmadjára pedig tenyerét lilás-kék energiamező vette körül, és hangos ordítása mellett már szét is robbantotta a szörny bordáit, nem hagyva maga után, csak egy halom száraz csontot és szilánkokat. Mire a másik kettő megfordult, élesen és követhetetlen sebességgel villantak előttük a férfi előrefeszített ujjai, majd hirtelen ismét lila fény világította meg az éjszakát, a robbanás pedig méterekre elsöpörte a két csontvázat, törmelékeik egy részét beleállítva a kidőlt fatörzsbe.

Tudta, hogy nem ezek a szánalmasan primitív lények követték napok óta, de mielőtt rendezhette volna gondolatait, hatalmas, körülbelül nyolc láb magas, számára ismeretlen szörny emelkedett fel egy közeli domb mögül. Testéből méretes fekete tüskék álltak ki, hasán és karján arasznyinál is nagyobb sebek és öltések, vagy talán forradások látszódtak. A legborzalmasabb azonban mégis a testébe süppedt arccsoport volt, melynek sikolyra nyílt sok szája, hang azonban nem jött ki belőlük – mintha a rátapadt hártya ellen a levegőért küzdenének. A férfi lekapta hátáról a daibót, amelyet érintésére aranysárga fény járt körül, és a bestiára támadott.Cikázott a levegőben és egyszer csak nagyot koppant a tiszafából készült botja, mivel meglepetésére csak az egyik kiálló tüskét találta el, amit ugyan letört, de az megakasztotta a támadásban. Mire földet ért volna, a szörny másik karjával az oldalára sújtott, de akkora erővel, hogy a férfi méterekre repült tőle és kiejtette kezéből a daibót. Nagy puffanással és fájdalmas nyögéssel ért földet. Habozás nélkül nyúlt az övéhez, leakasztotta egyetlen megmaradt gyógyitalát, és megitta a sűrű, vörös folyadékot, melynek ízét minden másnál jobban utálta. Választása viszont nem igen volt, mivel máris öles léptekkel rohant az irányába ellenfele

>>FÉNYHULLÁM<<

Óriási kapszula zuhant az égből a szörny fejére, mely az ütéstől ugyan megszédült, de nem tántorodott meg eléggé. Egészen közel volt a döbbent férfihoz és hatalmas öklével telibe találta, felszakítva a combján lévő sebet, melyből ömleni kezdett a vér. Nyakából kiszakad a füzére és a fagolyók végiggurultak a nyirkos füvön. Kis híján elvesztette az eszméletét, de még a maradék energiájával hat másodpercet kért az élettől és egy fáradt, erőtlen kiáltással

>>BELSŐ MENEDÉK<<

  Fényes körök rajzolódtak köré, pontosan négy, teljes szimmetriában, melyek középen egy nagy körben találkoztak, amelyben ő térdelt. Visszagondolt még egyszer a szülőföldjére, a mindennapos edzésekre, melyeket szeretett, de melyek kapcsán most mégis csalódott volt, mert képességei cserbenhagyták. Ha nem sérült, nem okoz neki gondot ez a szörny, legyőzi, akár a csontvázakat. Az az undorító behemót ebben a pillanatban is próbál odamenni hozzá, hogy összetiporja, de valamilyen láthatatlan erő visszatartja. Már csak négy másodperc. Ha a harc el is vette az időérzékét, ezt a hat másodpercet sosem tévesztette el, mindig pontosan tudta, hogy mikor lesz vége. Milyen jó lenne most egy gyógyital, akár a pirosból, akár a rózsaszínből, bármilyen förtelmes is az ízük… Három. Csak most vette észre, hogy az őrjöngő szörny nyakában macskaszemként csillan meg valami, alighanem egy amulett.

„A híres Deckard Cain biztos felismerné. Vele is szerettem volna találkozni, de így már nem fogok” – jutott eszébe nagy fájdalommal.

Kettő.

„Ha az isteneimnek ez a döntése, ki vagyok én, hogy panaszt tegyek… Legalább a katedrálist láttam volna, amiről annyit meséltek. Láthatólag már a szörny is kimerült.”

Azonban valami mintha kettéhasította volna a levegőt, és a következő pillanatban négy nyílvessző állt ki a bestia hájas fejéből, amely épp akkor rogyott élettelenül a földre, amikor az ősi szent körök eloszlottak a földről. A harmadik fél beavatkozása teljesen ledöbbentette a férfit és érezte, hogy nem kell védekeznie, mert szövetségese akadt ezen a kegyetlen tájon. A hajnali szürkületből magabiztosan lépdelt elő kecses lábakon egy csuklyás női alak, kezében egy-egy számszeríjjal, övében négy pár dobókéssel és sejtelmes mosollyal az arcán így szólt a feltápászkodó férfihoz:

„Bocsásd meg az udvariatlanságom, hogy pár napja a nyomodban jártam, de… de szeretem megismerni a barátaimat, mielőtt ők ismernének meg engem.”

Majd átdobott egy piros folyadékkal töltött jól ismert üvegcsét a férfinak, aki egy pillanat múlva már fekete szakálláról rázta le az utolsó cseppeket, majd megborzongott. Azonnal érezte, hogy a gyomrából kiindulva melegség futja át az egész testét és ereje kezd visszatérni.

„Én sem szeretem, de az élet többet ér” – jegyezte meg üveges szemeit ráfordítva a nő.

„Köszönök mindent. Ez pedig a tiéd” – és a szörnyhöz lépett, kitépte nyakából a láncot és odanyújtotta a nála jóval fiatalabb nőnek.

„Csak azért fogadom el, hogy ne érezd magad az adósomnak” – nyakába akasztotta az amulettet, majd némi szünet után hozzátette: „Úgy hallottam mások is jönnek. Csupa furcsa népség, harcosok és varázslók, minden égtáj felől.”

Hajnalodott. Károgás hallatszott, mire a férfi maga elé tekintett, messzire a tájban, és maga előtt látta Tristram új városának köd lepte katedrálisát. Halvány mosollyal fordult új barátja felé:

„Tristram soha nem változik.”

„Hmm. Kezdődik…”