Lao Fu Kon,egy szerzetes ébredése.

Valahol az Arreat hegyvonulat árnyékban,a sötét,bűzös,kénszagú mélyben, nyolc kiváló harcos és hős,felvértezve Tyrael arkangyal tanításával és óvó szavaival,kioltottak egy a világukra veszélyes ősi démon lelkét. A földre boruló dög körül, hatalmas porfelhő kavargott,s a homokos felhő,vöröses színe,megfestette az izzadságtól és vértől csatakos hősök páncélját,opálosan fénylett a száradt vér,egy kardon s egy pajzson mely mögött a Paladin térdepelt fohászkodva isteneihez. Egy Barbár diadal üvöltése betöltötte a vörös fényben úszó termet. A Nekromanta, hűvös kelletlenséggel rugdosott egy koponyát a földön és merően bámulta az Amazon feszes combját. A Varázslónő egy tűzlabdát dobálgatva szemlélte a tetemet,s hallgatta a Druida szűkölő farkasainak vinnyogását. A Bérgyilkos pedig összeszedte csapdáinak maradékát,s figyelme a másik  Paladinra szegeződött,kinek lábánál a szivárvány minden színében játszó aura táncolt. A lény szeméből teljesen kihunyt a fény,s abban az ezred másodpercben Khanduras mély erdejében pillanatnyi eltolódással,szintén egy hangos üvöltés volt hallható. Az asszony feje csapzott volt az izzadságtól, görcsös keze remegve szorongatta a lepedőt, halántékán az erek kidülledve lüktettek. Egy bába végigtörölte homlokát, öreg kezének minden apró mozdulata arról árulkodott, hogy fiatal kora óta ezt a nemes mesterséget űzi,s generációkra visszamenőleg,családjának női tagjai segítették világra,ennek az eldugott kis falunak a csemetéit.

: - Meg fog halni. Közölte oly nemes egyszerűséggel, mint ahogy az ember, azt jegyzi meg szűkszavúan, hogy ma szépen süt a nap és megint eleredt az eső.

A család mely a fiatal nő ágya körül állt, tudomásul vette a szomorú tényt, s kiballagott az álmosító melegből. Behajtották maguk mögött a kalyiba ajtaját. Nem sokkal később egy utolsó üvöltés, tépte szét a némaságot, mely a végén elhalkult,s egy csecsemő panaszkodó sírása törte szilánkokra az erdő monoton csendjét. A bába,a nő mellkasára tette a kisdedet, pillantásuk először és utoljára találkozott,s a nő ernyedt keze a padlóra zuhant,szaggatott vércsíkot húzva a döngölt földre,szeméből kihunyt az élet ragyogásának prometheusi szikrája. Az öregasszony pólyába tekerte a gyermeket,s nem kerülte el figyelmét az újszülött homlokán látható pici,piros folt. Kilépett a napfénybe, szinte mellbevágta a friss levegő cirógató életdús illata,és igen, valami határozottan felkeltette a figyelmét az erdő szagában, valami, amit egyszer már érzett….réges régen... Akkor még fiatal volt és ősei keze alá dolgozott a falusi szüléseknél, született akkor egy leány, hasonló folttal a homlokán, az erdőt ugyanez a szag járta át, tudta mit kell tennie, most már biztos volt benne,a gyermek a zöld fák,s a szilaj paripaként csobogó,rohanó vizek ősi gyermeke. 20 hideg tél és forró nyár váltotta egymást a születés óta. A kolostorban lévő gyakorlótéren egy ember állt, kopasz tarkóján a bőrt hólyagosra perzselte a nap,s copfba kötött szakállát simogatta a szellő,szemét behunyta. Homlokán az ősi jelképek már jól láthatóvá váltak. Izmait és inait megfeszítve koncentrált. Az erek kidagadtak nyakán. A következő pillanatban lágyan vibrálni kezdett körülötte a levegő,s az apró kavicsok testének méteres körzetében remegve felemelkedtek a földről,mint mikor Duriel hatalmas olló a földbe csapódtak. Tanítói a lelátóról figyelték, mély s minden energiát, felszabadító meditációját. Körülötte pentagon formában öt oszlop állt, az elsőn lágy tűz lengetett rítustáncot,a másodikon egy földkupac pihent,a harmadikon egy vízoszlop hullámzott, a negyediken egy sarjadó fa,s az ötödiken egy csillámló fém henger állt rendíthetetlenül. A fiatal férfi, mozgásba lendült, szemmel sem követhető mozdulatsort rajzolt a levegőbe, testének irányát, csak narancs tógájának elmosódott homályából lehetett kikövetkeztetni. Egy bő másodperccel később öreg tanítói előtt állt, kiknek hamvas hószínű szakálla a poros földet érintette, hunyorgó szemükben az elégedettség szikrája csillogott. Lao egyik kezében tartotta a vízoszlopot az apró földkupac tetején, másik kezében ott volt a fémhenger, és az apró fa, melyet körül ölelt a tűz, mégsem perzselődött meg egy ága sem.

: -Kész vagy Lao Fu Kon, mondta az egyik öreg és csontos kezét a férfi vállára tette… büszkék vagyunk és leszünk rád, lelked immáron összeforrt ez öt alapelemmel.

-Tudod jól, hogy ide bármikor visszatérhetsz, szívesen látunk, ha segítségre van szükséged, csak merülj el magadban, s minket ott találsz, mondta a másik, majd a tanítvány lehajtotta fejét, s öreg mestere az elemek kavalkádjának láncát akasztotta a nyakába…- Gyakorló botod immáron tiéd ifjú szerzetes, Vezesse utad a gonosz elleni örök küzdelemben. Lao Fu Kon, ősz halántékú mesterinek áldásával tar fején, vállára vette cserzett harci botját, bőre a megannyi éles, karcoló napsugártól és metsző jégesőtől,oly keményre edződött,mint egy fiatal rinocérosz bőre. Zöldeskék szemében megcsillant az elszántság ősi fénye,s kilépett az otthont adó öreg kolostor,rúnákkal és vaspántokkal díszített erős kapuján. Saruja alatt,az apró kövek siránkozva nyekeregtek,mint mikor némely ember,álmában a fogát pattogtatja és csikorgatja. Botja a hátához simult. Érezte a kőrisfa hűvös érintését bőrén,még tiszta volt,nem szennyezte be a démonok mocskos vére...még nem...A fa húsába vésett mágikus szavak,lágyan ragyogtak,ahogy a napfény rájuk vetült. Idővel a túlvilág szolgáit és ártó lelkek ezreit fogja a pokol kénköves bugyrába visszaküldeni. Izmos és inas háta mögött, mint egy elterülő, nyugodt tengerszem,a hegyvonulatok közt,eltűntek a kolostor ódon falai. Lassú léptekkel elindult a sötét erdő reszketeg fái közé .A két vénséges mester a támfal tetejéről kémlelte,távolodó tanítványuk kontrasztos sziluettjét...

: - Ugye tudod, hogy ő, kinek tarkóját látod eltűnni a fák között, benne lesz a négyek társaságában.. Már akkor tudtam,mikor idehozták őt pólyába csavarva,hiszen az ősi tekercsek sosem hazudnak...A másik főpap fejét lehajtva válaszolt. Mély sóhajából a gondoskodás és aggodalom hangja tört fel lassan, mormogva,akár az izzó magma.

:-Ő az egyik reménységünk, mikor itt volt az angyal, megmondta... az egyik kiválasztott.

:- Úgy véled,hogy kellőképpen felkészítettük a küzdelemre,mely a végsőkig tart!?

:- Mindent megtettünk, ahogy azt a 8-ak meghagyták...nem fog kudarcot vallani,ebben biztos vagyok..

Majd lehunyták szemüket,s a narancsvörös fény kiemelte az arcukon végighúzódó,mély barázdákat. Lao Fu Kon egyre-egyre mélyebbre sétált az erdő belseje felé, óvó lepkeként borult rá az éjszaka puha leple,az apró csillagok ezüstös fénye. Pár méterrel odébb, egy álmos kuvik, letépte a frissen zsákmányolt, utolsó halálsikolyát kieresztő pocok fejét, majd nagy sárga szemével bágyadtan szemlélte a lomhán lehulló alvadt vércseppek áradatát. Egy újabb gyilkosság….A gonosz már toborozza seregeit,s az ártatlanok vére patakokban fog folyni,bár ez még odébb van,de így lesz..A kénben és gyötrődésben sorvadó lelkek,elkezdték elérni gyűlöletük tetőfokát ,s már csak pár nap. Megint a világra szabadulnak,akkor nem lesz kegyelem,.A történetírók a harmadik kvadráns negyedik szegmensére tették ezt a napot,mikor az ősi napszámláló eléri Majanus isten havának 15. napját. A megtestesült gonosz akkor fog felemelkedni, mikor a virágok a legpompázatosabb színükben bólogatva ragyognak a zöld mezőn,s a napsütés oly lágyan simogatja az ember bőrét,mint a puha paplan. Lao Fu Kon léptei alatt lágy roppanással törtek össze a finom faágak, mint megannyi apró ujjperc a kínzókamra súlyos kalapácsa alatt. S ő pont így fogja tördelni a gonosz teremtményeinek csontjait és kitépni zsigereiket véres arccal,ha kell,puszta kézzel küszködve az örök gonoszság ellen az öt elem szolgálatában. Nem vette észre,de Belzebub csatlósai tágra nyílt pupillákkal figyelték,a kígyó mágusok és a pók erdő szolgáinak leszármazottjai,csak őt követték,a maguk undorító sikamlós és szörcsögő módján,minden kő alól és minden rothadó fa odvából figyelték. Agyának távoli szegletében lassan hangosodni kezdett egy ódon vészharang, eddig bárgyú kongása,egyre erősebben és erősebben.. Valami nagyobb és gonoszabb várt rá,mint,amiket eddig látott,szeme sarkából már észrevette,ahogy a hajnali fény megcsillan,egy hátat formázó gránit kőtömb apró szemcséin,és ott állt előtte,teljes nagyságában.. egy kő gólem. Apró szemei mélyen ültek buta arcának szögletes sarkaiban, lassan mozgó szájából kőtörmelék potyogott alá, aprókat koppanva a kemény földön,mint az őszi bükk makk,mikor megérik,s nehézkes puffanással foglal helyet magának,hogy új élet sarjadjon belőle. Lomha karja a magasba emelkedett, majd lesújtott a szerzetes felé… Lao Fu Kon, szédítő sebeséggű mozdulatsora, percnyi gondolkodásra késztette a szörnyet. Már késő volt. A harc elkezdődött,a pap levegőbe rajzolt szimbólumai arany ragyogással lebegtek körülötte. A bot puhabőr tokja levedlett kígyóbőr módjára hevert a porban, papucsos lába előtt. A kőrisfába vésett rúnák fehéren izzani kezdtek,s a bot vége üstökösként felragyogott,a hajnali félhomályban,fáklyaként bevilágítva a föléjük tornyosuló lombozatot. Gyors egymás utáni mozdulatokkal, több helyen megütötte a kolosszus szegyét és térdhajlatait, ahol berepedt a kemény gránit,mint a finom papírvékonyságú jég,amire tél elején rámásznak a gyerekek. Majd felugrott a levegőbe és a kőrisfa őrült sebességgel fényeskék villámként szelve a levegőt a szörny vállán csattant, aminek hatására a dög ordítva a térdére rogyott. A következő ütéssel átszakította a gólem koponyáját,s az,apró kavicsos törmelékké oszlott szét a felkelő nap bárgyún melengető sugarai alatt…Lao Fu Kon két tenyerét egymáshoz illesztve mormolt egy imát,majd  utána, egy  -Rohadj meg, kíséretében a földre köpött…érezte szájában a vér fémes és édes ízének pikáns zamatát,majd izzadt csatakos homlokát, narancsszín tógájának szélébe törölte. Már két hete annak, hogy Lao a kő gólem maradványait rugdosva tovább poroszkált rögös útján, melyet a folytonos harc és önképzés szegélyezett, kopott jelzőkarók módjára. Tudatalattija a végső küzdelemre készült, testének és szellemének fejlődését, az angyal figyelemmel kísérte. Árgus szemmel, érdeklődve kémlelte a szerzetes újabb és újabb harcainak végkimenetelét, mint ahogy a rigó szemléli fiókájának első szárnycsapásait a tavaszi szélben. Az ifjú pap, csordogáló patakként gyűjtötte magába a tapasztalatokat, apró tudás-csermelyek cseppentették a harc ősi nektárját, szomjazó lelkébe. Küzdött a gonosz ellen,s meditációi során,olyan energiákat fedezett fel,melyen sokszor  meglepődött. Nem követett semmilyen útirányt, sem észak, sem dél nem vonzotta,kelet és nyugat elérése sem szerepelt céljai között. Csak követte az ösvényt, amit a csillagok, a lenge szellő játékos tánca mutatott neki. Elért egy sötét kereszteződéshez,amit körül bástyázott az elmúlás és halál bűzös szaga. Egy varjú lassan húzta kifelé egy döglött kutya szemét, amit csak a rózsaszín, fonnyadt zsigerek tartottak helyén,majd az éles csőr szorításában,egy lágy pattanással szétdurrant szegény pára lélektükre,mint a lágy kaviár.A szemből kiszivárgó nedvek negédesen csorogtak a károgó dög gyomra felé. Lao Fu Kon egy laza ujjmozdulattal fénylő mintát rajzolt a levegőbe,s a szárnyas dögevő,felrepült vele szemmagasságba. Egy röpke pillanatra mintha azt hallotta volna a károgó fattyú,alvadt véres szájából,hogy –Megdöglessz tisztalelkű,de csak a képzelete tréfálta meg…vagy mégsem ?A tábla két irányba mutatott,de csak egy ösvény rajzolódott ki zöldes szeme előtt. Az egyik irány lefelé,a sötét föld felé vette az irányt, mintha a poklot célozta volna meg a rothadó nyíl,a másikon ez állt kopott fehéres,mohás mázolással : Tristam. Lao az ösvényre lépett,egy olyan útra melyen már sok bátor lélek vesztette életét,hosszú évek során. Lassú lépései nyomot hagytak a szürke és poros út homályában,szemét résnyire szűkítve hátrapillantott válla fölött …talán az életre…Én elkísérem az útján,mert nem tehetek mást,hiszen a történet lényege a végkifejlett,s te kedves barátom,ki e sorokat olvasod,hogy mit teszel….rajtad áll. Egyszer te is elérsz életed kereszteződéshez,a döntés a te kezedben táncol majd,fényes napsugár módjára. Én nem választhatok helyetted, mert már a pici csapás páfrányai közt lépkedem, érzem, ahogy tüdőm megtelik a tavasz illatával.. útban az ismeretlen felé. .Ám ha látsz egy fáradt hőst, ki a botjára támaszkodik,s arca gyötört,mint a szikla,melyet a tajtékzó hullámok marnak percről percre,ne légy rest segítséget kérni,mert én sem leszek az,hiszen az ébenfekete sötétség,csak együttes erővel győzhető le. Elég bátor leszel, hinnem kell, hogy így lesz és akkor, vállt vállhoz vetve harcolunk majd,a megtestesült gonosz ellen,mert követnünk kell őseink,a nyolcak példáját……