Petőfi Sándor: SZEPTEMBER VÉGÉN
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak elõtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetõt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam õszbe vegyûl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ûlj, hitvesem, ûlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha elõbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyûimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
------------------------------------
A pusztulás szélén
Még kúsznak a fákon a lápi liánok,
még nyögdös a fetish a lábam elõtt.
De látod amottan a Felsõbb Tanácsot,
már vér borítá el az õsi erdõt.
Hol ifjú hõsõkben a pokol tüze ég,
hol megborzong bele nyugat és kelet,
hol nyakadba kénszagút lehel a vég,
ott e nap könnyen az utolsó lehet.
Perzsel a föld, s a kárhozott lelkek,
kik rég hõsi halált haltak a harcban,
bajtársuk ellen új életre kelnek,
hogy küldetése végzõdjék kudarcban.
Oh mondd: kik elõbb haltak el, tetemikre
ráemeled-e megfáradt szemedet,
és megteszed-e, hogy porhüvelyikre
leróvod sorstársi kegyeletedet?
Ha elhagyod egykor a lenti világot,
mert legyõzetett a félelem ura,
megpillantod a dicsõ Harrogathot,
mi hõs barbároknak õsi otthona.
Bírja-e a csapást vértõl mocskos vérted,
mit barbár õsõk karja rádméretett,
sikerül-e végül legyõzni néked
a Pusztulást magát, mit sosem lehet...