Egy új cél

(Barbár előtörténet)

 

Minden megváltozott…  

Azon az estén, mikor az Arkangyal elpusztította mindazt, aminek védelmére hosszú generációkkal ezelőtt Őseink felesküdtek, életünk egy csapásra céltalanná és üressé vált. A Világkő elpusztult és ezzel együtt népünk is egy letűnt kor szimbólumává vált. Mi, a túlélők egy kisebb csoportja, melyet a Harogath-i ostrom hős védőinek parancsnoka,  Qual-Kehk vezetett, délre indultunk, hogy csatlakozzunk az Entsteig-i sereghez, ezzel segítséget nyújtva a világunkban itt maradt démonok elleni harcban. Kegyetlen és embert próbáló idők voltak ezek. Ugyan a Hármakat visszaűzték a pokol legmélyebb bugyraiba, hordáik jó része itt maradt Menedék világában. Tizenhét áldozatokkal teli, hosszú és kimerítő év alatt Sharval vadonjait sikerült megtisztítanunk a démonok és fenevadak csapataitól, s miután a csaták véget értek, életünket újra a céltalanság keretezte be. Egyik este, amikor a Westmarch-i öböl keleti félszigetén táboroztunk, híreket kaptunk egy karavántól, hogy hosszú idő után a Khanduras-i Monostort újra a fény erői vezetik. Larzuk, akit mi csak ősz kovácsnak neveztünk, egy különös ötlettel állt elő: azt javasolta, menjünk el a Monostor bölcseihez, és tőlük kérjünk tanácsot a jövőt illetően. A javaslat, amit a kovács előadott ellentétet váltott ki az emberek között, és ketté osztotta táborunkat, hiszen sokan még a régi kor szellemében próbálták élni az életüket, mások viszont már sokkal nyitottabbak lettek a világ felé. Néhányan, köztük én is, jó ötletnek tartottuk és a mielőbbi indulást szorgalmaztuk, viszont a tábor másik fele vissza akart térni az északi hegyekbe. Végül hárman, jómagam, Larzuk és egy Zhe-Quidan nevű ifjú harcos a Daru törzsből, vállaltuk, hogy elmegyünk a Monostorba. Utunk első fele nyugodtan telt, történeteket meséltünk egymásnak a régmúlt időkről, hősi csatákat elevenítettünk fel és nevetve a sózott vadkan és a sör ízére vágyakoztunk. Utunk tízedik napján járhattunk, mikor egy kisebb tisztástól nem messze egy tábort fedeztünk fel. Mikor közelebb értünk, borzalmas és szívfacsaró látvány tárult elénk. Férfiak, nők és gyerekek lemészárolt és megcsonkított holtestei feküdtek szerteszét, halott arcukon a rettegés és a borzalom jeleivel. Hosszú ideig csak némán néztük és gyászoltuk az elhunytakat. Miután a kezdeti sokkból valamelyest magunkhoz tértünk, nyomokat kerestünk, hogy mégis mi és miért végzett ezekkel a szerencsétlen emberekkel. A tábor mellett nem messze különös lábnyomokat találtunk. Azonnal tudtuk, hogy mié lehet, hisz Menedéken egy ismert élőlény sem hagy ilyen nyomokat. Démonok. Megdöbbentett a felfedezés, hiszen több mint két éve nyomát sem hallottuk démonoknak szerte a vidéken. Tudtuk mit kell tennünk, hiszen ez nem lehet véletlen. Válaszokért indultunk, és talán pont ez vezet el hozzájuk.

A nyomok frissek voltak, így nem volt időnk eltemetni a halottakat. Kellőképpen elbúcsúztattuk őket, majd felgyújtottuk a tábort, ezzel állítva máglyasírt szegény szerencsétleneknek. Elkezdtük hát az üldözést, a nyomok tisztán kivehetőek voltak. Úgy tíz - tizenöt démon lehetett, a nagyrészüknek hasonló, viszonylag kisebb nyoma volt, de egynek viszont jóval nagyobb, majd kétszerese a másik fajtának. Majdnem fél napig haladtunk, míg egy barlanghoz nem értünk. A nyomok egyértelműen bevezettek a sötétbe. Felszerelésünk nagy részét elrejtettük a bejárat közelében, majd ellenőriztük a fegyvereinket. Larzuc elővette hátára erősített tokjából kétkezes pallosát, amit állítása szerint a Hármak legyőzőinek egyik hősétől kapta ajándékba a Világkő felrobbanása után. Zhe-Quidan egy hatalmas alabárdot forgatott mesteri szakértelemmel és meglepő gyorsasággal, én pedig őseimtől örökölt harci kalapácsomat, mely apám szerint a Hallhatatlan Királyé volt valaha, Kőzúzót vettem a kezembe. Koraeste felé járhatott az idő, amikor behatoltunk a barlangba. Néhány perc elteltével azonnal meghallottuk őket. Lassan, rejtve lopóztunk közelebb, amíg rendesen meg nem figyelhettük a démonokat. Összesen tizennégyen voltak, körülbelül egy méter magasak, bőrük vöröses színű, pofájuk a patkányhoz hasonló, fejükön pedig egy-egy pár szarvval. A vezetőjük, kinézetre hasonló volt a többihez, de kétszer olyan maga és izmos. Valamiféle ismeretlen nyelven kommunikáltak, magas, vékony hangon, és éppen a táborból elhurcolt embereken lakmároztak. Larzuc javaslatára én jobbra, Zhe-Quidan pedig balra húzódtunk és a jelre várva lelapultunk. A démonok eközben folytatták vacsorájukat, mit sem sejtve a körülöttük lévő barbár veszedelemről. Egyszer csak Larzuc egy harci kiáltás kíséretében elrugaszkodott, és hatalmas ugrással a démonok közé vetette magát. Mi sem késlekedtünk, és utána ugrottunk. Három szörnyeteg még mielőtt észrevette volna, hogy mi történt, holtan esett össze. A kezdeti megdöbbenés után a démonok vezére azonnal parancsszavakat kezdett kiáltozni túlvilági hangján, és meglepő gyorsasággal állította csatasorba harcosait. Ketten hátulról próbáltak rám rontani, de Zhe-Quidan hatalmas alabárdjával útjukat állta, és nem sokkal később az egyik fej nélkül, a másik pedig szinte teljesen félbevágva terült el a földön. Gyors hálát kiáltottam felé, majd két másik démonhoz fordultam. Eközben Larzuc , mintha csak egy forgószelet utánozna, pörögve kezdett el kaszabolni az őt körülvevő démonok között. Miután az utolsó ellenfelével is végzett a vezérre vetette magát. Amaz két kisebb fejszével hárította a barbár kovács csapásait gyors egymásutánban. Larzuc egy hírtelen, felfelé irányuló vágással kiverte a démonvezér egyik kezéből a fejszét, majd egy jól irányzott rúgással kigáncsolta és ezzel a földre kényszerítette a szörnyeteget. Már éppen emelte alabárdját, hogy lesújtson pokoli ellenfelére, mikor egy kisebb démon hátulról az oldalába döfött. A kovács a meglepetéstől elvesztette egyensúlyát, majd elesett. Zhe-Quidannal azonnal a segítségére siettünk, ő a kisebbiket én pedig a vezért vettem célba. Megmaradt fejszéjével hárította csapásaimat de nem tarthatott ki sokáig Kőzúzóval szemben, és hamarosan ki ütöttem megmaradt fegyverét a kezéből és nagy erővel a mellkasára ütöttem, melynek következtében sípoló hanggal esett össze. Mire feltekintettem Zhe-Quidan már végzett a megmaradt démonokkal és Larzuc segítségére sietett. Én is odarohantam, és megnéztem milyen állapotban van. A seb amit kapott nem lett volna súlyos, de a kovács valami miatt mégis izzadt, remegett és kapkodva vette a levegőt. Megvizsgáltam a kést, amivel megszúrták, megszagoltam, és azonnal felismertem a méreg átható, kesernyés szagát. Rögtön tudtam: Larzuc a halálán volt. Ezt ő is tudta, és mondani akart valamit, de a méreg gyorsan hatott, szemei már a túlvilágot látták. Egyszer csak, mintha meglátott vagy felismert volna valamit a barlang mennyezetén két szót kiáltott: ,,TYRAEL, TRISTRAM!” Felnéztünk a mennyezetre, de nem volt ott semmi. Mire visszafordultunk, szeme lecsukódott és nem nyitotta ki többé.

Már virradt, mire a társammal betemettük a sírt. Egy nagyobb követ helyeztünk rá melyre ezt véstük: Itt nyugszik Larzuc, Harrogath hős kovácsa. Aznap nem mentünk tovább, átgondoltuk az eseményeket. Furcsa és aggasztó dolgokat éltünk át a napokban. A tény, hogy újra démonok járnak és pusztítanak a világon nem egy ostoba idéző balul elsült kísérletének az eredménye. Nem, valami készülődik. És a haldokló kovács utolsó szavai: Tyrael ésTristram. Mit jelenthetnek vajon? Tyrael arkangyalról már vagy húsz éve senki nem hallott! És Tristram? Hiszen az Átkozott város már megszabadult régi bűneitől és fejlődésnek indult! Ki kell derítenem mi zajlik a világunkban, és úgy hiszem hogy a haldokló kovács utolsó szava lehet a kulcs mindenhez. El kell mennem Tristramba és beszélnem kell a város bölcsével, azzal a Cainel. Talán ő tud majd a kérdéseimre válaszolni. Talán…

Másnap mint idősebb harcos lévén, megparancsoltam Zhe-Quidannak, hogy térjen vissza a megmaradt barbárokhoz és számoljon be mindarról, ami itt történt. Meglepődött, de elfogatta a döntésemet. Igaz, Ő úgy hiszi, hogy a Monostorba készülök, de talán jobb is így. Tristramot a babonásabbak még mindig átkozottnak tartják, nem tudom, talán nekik van igazuk. Akárhogy is, hamarosan kiderül…