Orvosi napló, 4. fejezet

Már napok teltek el, és semmi változás. A sebek lassan gyógyulnak, némelyiken látszódik, hogy nem először nyílt szét. A testéből csordogáló, obszidián színű nedv mérséklődik ugyan, de a magas láz és heveny verejtékezés aggaszt. Átlagos ember már egy útszéli földkupacban rothadna. Az utóbbi években kevés holtat sirat meg az ember, méltó temetésről és nyughelyről pedig álmodozni lehet csupán. Nem gondoltam volna, hogy évekkel a tragédia után a halál lehelete még mindig ennyire bűzösnek és hidegnek fog tűnni. Ha ott lehettem volna…

A régi sérelmek most is fel-fellángolnak bennem. Sarlatánnak neveztek, és neveznek most is szinte mindenütt. Talán ezt az óriást is a népe taszította ki. Talán sámáni átok ül rajta, ami lassítja a teste regeneratív folyamatait, a mély vágásokat pedig harcostársai fejszéi okozták. Bár öregnek tűnik, ereje teljében van. A törzsi szimbólumoknak már csak töredéke látszik a horzsolásoknak köszönhetően. Lassan hajnalodik, és továbbra sem tért magához. Ha valóban elűzték, és ha igazak a vad barbárokról szóló históriák, talán jobb is így nekem. A kíváncsiság azonban nem hagy nyugodni. Most olyat fogok tenni, amiért eltanácsoltak a kamarától, ami miatt erre a sorsra jutottam. De meg kell tennem. Látszik, még mindig nem nőtt be a fejem lágya. Nem vagyok képes tanulni a hibáimból.

Sikerült! És a feletteseim azt mondták, ez bűbáj, és nem hoz valódi sikert. Bár annyiban igazuk van, hogy nem pusztán természeti módszereket alkalmazok, de a tanítóm mindig azt hangoztatta, hogy a végeredmény számít igazán. Sziklabőrű útitársam életjeleket adott magáról. Az utóbbi időben ébre kómában lehetett, viszont most egyértelmű jelzéseket ad arról, hogy tudja, mi folyik körülötte. Ha így folytatom, talán szóra is tudom bírni. Avagy lesújt rám hatalmas ökleivel, és úgy nem kell évekig szenvednem a gyógymódom mellékhatásaitól.

A férfi egy szót sem szólt egy napja, csak mereven néz maga elé. A sebeiből csordogáló váladék nem emberi eredetű, és az égésnyomok sem természetes folyamatra utalnak. Ezt az embert nem evilági lények ölték meg félig. Az arckifejezése komor, izmai még nyugodt állapotban is feszültek, kemények, mint az acél. A pokoli kínok ellenére, amit érzett és érez most is, egy rezzenés nem sok, annyi sem látszik az arcán. Szemében a gyűlölet és bosszú lángja szinte megperzsel. Élőben még félelmetesebb látvány, mint rajzokon és históriákban elbeszélve. Milyen fenevad mer egy ilyen kolosszusnak nekiesni?

A barbár a fejéhez kapott percekkel ezelőtt. A hirtelen mozdulatot egy hatalmas ordítás követte, melybe egész testemben beleborzongtam. Egyetlen szó hagyta el száját: „Arreat!”. Talán ott lehetett a mészárlás középpontjában, amit a hármak egyike, Baal művelt az utolsó barbár falu melletti hegy lábánál. Micsoda őrület tombolhatott a világnak azon a részén? Talán elhamarkodott kijelentés volt a részemről, hogy arra a vidékre kívántam elbarangolni, és a harcosokat segíteni.

Lassacskán elérkezünk a kereszteződéshez. A hintó majd összeroskad társam súlya alatt, aki napról napra jobban van. Életemben nem láttam ilyen gyorsan felépülő emberi lényt, ilyen súlyos sérülésekből. Az egyetlen szó, amit váltottunk, pontosabban váltott velem, annyi volt: „Új-Tristram”. Némán bólintottam.

Utunk külön folytatódott, enyém az erdőn keresztül az ismeretlen messzeségbe, az óriásé pedig a romjaiból felépült Új-Tristramba. Búcsúzáskor átadta nekem harci amulettjét, gondolom hálája jeléül. Vagy csak a hozzá fűződő rossz emlékektől akart ily módon megszabadulni. Minden esetre nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy nem utoljára láttam.