Az ágak az arcomba csaptak, éreztem, ahogy végigkarcolják a bõrömet, sötét volt, és alig
láttam valamit a sûrû erdõben. A fák lombjai eltakarták a holdat. Csak reménykedni
tudtam, hogy az út irányába rohanok, reméltem talán belebotlok egy épp arra portyázó
õrbe...
Rohantam, ahogy tudtam, már-már alig kaptam levegõt, ahogy törtem az utat elõre a
sötétben, ruhámat szétszaggatták az ágak, hallottam, ahogy mögöttem egyre közelebb érnek
ezek a szörnyszülött állatok… Elõször kutyának néztem õket, a tónál, de amikor közelebb
értem, láttam, hogy nyálkás bõrük csillog a holdfényben, ekkor vettek észre, és felém
kezdtek rohanni. Fegyvertelen 17 éves lány létemre, mit is tehettem volna, elkezdtem
rohanni, biztos voltam benne, hogy akármik is ezek, esélyem sem volna ellenük…
Fényeket pillantottam meg magam elõtt a távolban, ahogy a fák alsó ágai és az aljnövényzet
közt villództak, aztán rájöttem, hogy nem fények azok, csak a hold fénye csillog vissza
valamin…
Hirtelen eltûntek a fények…
Nem tudtam mire vélni, csak futottam, ahogy bírtam, alig kaptam levegõt, a három kutya-szerû lény még mindig zihálva rohant utánam, szerencsémre nem voltak gyorsabbak, mint
én, sõt, ha nem kellett volna törnöm az utat, az erdõben, lehagyhattam volna õket. Csak
remélni mertem, hogy kiérek az útra, és ott el tudok elõlük menekülni, de éreztem, hogy
sokáig már nem tudok rohanni…
Az erdõ egyre tisztább lett, és szemem sarkában egy árnyat pillantottam meg, olyan 100
lábnyira lehetett tõlem. Ekkor egy hatalmas üvöltést törte meg az éjszaka csendjét, abból
az irányból, odapillantottam semmit sem láttam, megijedni sem volt idõm, amikor egy
puffanás szerû hangot hallottam a hátam mögül, majd egy nyüszítést. Megtorpantam, de
rohantam is tovább, majd újabb nyüszítés hallatszott. Nem tudtam mi az, de nem mertem
hátranézni. Futottam tovább, kerülgettem a fákat, amikor újra üvöltést hallottam, ekkor
hirtelen egy tisztásra értem, meglepõdtem rajta, nem számítottam rá, egy sátrat
pillantottam meg, jól kivehetõ volt, hisz a telihold fényét nem takarták már itt el a
faágak, majd újabb nyüszítés hallatszott a hátam mögül.
Hátranéztem, de üldözõimnek nyoma sem volt… A sátorra pillantottam, senki sem volt ott.
Levegõ után kapkodtam, szívem a torkomban dobogott, aztán füst szaga csapta meg az
orromat, egy tábortûz hûlt helye felõl jött, épp csak parázslott már.
Hirtelen zörejt hallottam a hátam mögül, megijedtem, gyorsan hátranéztem, és akkor
megpillantottam…
Olyan 7 és fél láb magas, hihetetlenül izmos, õsz hajú férfi jött elõ az erdõbõl, kezeiben
egy-egy hatalmas kard.
Arra gondoltam, a kisebbiket sem tudnám megemelni, a másik pedig talán még nálam is
nagyobb volt.
Valami megmagyarázhatatlan okból nem féltem tõle. Koromfekete páncél volt rajta, mely
testének nagy részét szabadon hagyta, vállán szögek álltak ki belõle, szakálla több szálba
össze volt fonva. Hatalmas, izmai jól kivehetõek voltak, kardjairól csöpögött a vér.
- Jól vagy? – kérdezte mély, határozott hangon.
- Igen, köszönöm, azt hiszem. – lihegtem, még mindig alig kaptam levegõt. Közben ruhámat
igazgattam, hogy ott takarjon, ahol kéne. A fák ágai szétszaggatták.
- Várj, - mondta, és azzal a sátorhoz ment. Elõhúzott egy fehér takarót, valami állat
bundája lehetett, és a kezembe adta. Ahogy átvettem tõle, láttam a tetoválásokat a karján,
és a hegeket a bõrén, sok csatát megjárhatott gondoltam.
- Vedd ezt fel – mondta, és azzal hátat fordított.
Egy pillanatig haboztam, de aztán rájöttem, hogy ami még megvan a ruhámból, az elég
keveset takar, és fáztam is. Magamra hajtogattam a hatalmas takarót, elég súlyos volt, de
jól melegített.
- Honnan jöttél – kérdezte.
Megköszöntem a takarót, és elmeséltem neki, hogy nem messze innen van egy kis falu, ahol
lakom, épp csak lementem a tóra, hogy vizet hozzak, amikor rám támadtak. Sosem láttam
ilyen lényeket.
- Zombi kutyák – mondta.
- Azt hittem nincsenek már ilyen lények, azt gondoltam kipusztultak az elmúlt 10 évben.
- Én is – felelte – ez nem kecsegtet sok jóval…
Felemelte a földrõl hatalmas kardjait, a tákolt sátorból kivette a másik takarót, rám
nézett, majd így szólt:
- Gyere, menjünk, jobb lesz, ha hazakísérlek, figyelmeztetnünk kell a faludat.
- Ki vagy Te? – kérdeztem tõle.
- Régi idõk, elfelejtett harcosa. – felelte, és azzal elindultunk.
Nem faggattam tovább kilétérõl, úgy tûnt nem akar róla beszélni, és úgy voltam vele, hogy
annyival tartozom neki, hogy ezt tiszteletben tartom, végül is az életemet mentette meg.
Majdnem egy óra telt el, mire a falu közelébe értünk. Most már biztosra vettem, hogy a
sötétben rossz irányba kezdtem menekülni.
Láttuk a falu fényeit, messzirõl, ahogy világítanak a fáklyák, majd közelebb érve zajt
hallottunk…
Harcolnak! - mondta, azzal ledobta a földre a takarót a hátáról, lecsatolta a vállairól a
két hatalmas kardot.
Futás! – mondta, és azzal megindult. - Fuss a falu bejáratához, ahogy csak tudsz kiabálta,
és valami hihetetlen sebességgel elkezdett rohanni, hogy belevesse magát a csatába.
Amint közel ért, hatalmas üvöltés törte meg a csata zaját majd egy hatalmas ugrással,
belevetette magát a támadók közé. Láttam amint a falu õrei meglepõdnek, egy pillanatra
megtorpannak a csata közben…
Közelebb érve, láttam a támadókat, ember alakú, lomha mozgású, rothadó bõrû lények…
Nagyon sokan lehettek, talán harminc, negyvenen is, és csak jöttek ki az erdõbõl, a régi
temetõ irányából…
Ekkor bevillant, amit az õsz harcos mondott, ”Zombi kutyák”… Arra következtettem, hogy
ezek élõholtak lehetnek, de senki nem hallott a létezésükrõl egy évtizede…
Megmentõm hihetetlen erõvel mészárolta le õket, amíg az õrök egyet-egyet vettek célba, õ
hármasával gyilkolta õket, hihetetlen ereje lehetett, csapásai után rendszeresen végtagok
repültek, a maga morbid módján vicces látvány volt, közben hatalmas üvöltéseket hallatott,
és buzdította az õröket.
A kapuhoz értem, de nem tudtam bemenni, a kapu zárva, az õrök pedig el voltak foglalva a
csatával.
Szerencsémre más irányból nem jöttek a szörnyek, csak a régi temetõ felõl, és abból az
irányból pedig le voltam védve.
Amikor megmentõm meggyõzõdött róla, hogy elfogytak az õrök felé fordult, és így szólt:
- Beszélnem kell a falu bölcsével, nem maradhattok itt… Valami nagyon nincs rendjén.
A kapuk kinyíltak, és azzal az Öreghez mentünk, nálunk mindenki csak így szólította, talán
még soha sem hallottam senkit a nevén szólítani a falu Bölcsét.
Az Öreg, valóban rászolgált a nevére, ráncos vékony kezei, remegve emelték fel a pohár
teát, üveges szemeivel már nem látott jól, talán csak a fa padló recsegésébõl
következtethetett megmentõm méretére.
Sokszor gondoltam, hogy az Öreg talán már 100 évnél is idõsebb lehet, de senki sem tudta
pontosan mennyi idõs, teste az öregség minden jelét mutatta, de elméje tiszta volt, és az
esze vágott, mint a legélesebb tõr.
- Kerüljetek beljebb – szólt rekedt hangon, majd folytatta – elmúlt a veszély?
- Igen, és ennek a vándornak nagy hálával tartozunk, ha õ nincs, talán nem tudjuk
megvédeni a falut. – Mondta az egyik õr.
- Beszélnünk kell, - szólt megmentõm, és azzal az öreg fele indult.
- Kérlek, ülj le, mondta az Öreg, majd az õrökre nézett, szóljatok az embereknek, hogy
elõjöhetnek, vége van.
- Mit tehetek érted lányom, kérdezte?
- Ez a harcos itt megmentette az életemet, megtámadtak az erdõben, véletlen botlottam bele,
azt mondja, veszélyben vagyunk.
- Miféle veszélyben? – kérdezte az öreg.
Megmentõm leült a földre, az Öreg mellé, amíg az a teáját kortyolgatta. Az öreg rozoga fa
székén ült, megmentõm pedig a padlón, de még így is magasabb volt az Öregnél.
- Zombi kutyák támadtak rá – kezdte az õsz harcos – és zombik támadták meg a falutokat…
- Élõholtak?! – Kérdezte az öreg – de hisz az elmúlt 10 évben senki sem látott élõholtakat.
Egyáltalán biztos vagy benne, hogy azok? Ne haragudj fiam, de a látásom már nem a régi.
- Azok! Hidd el láttam már belõlük épp eleget, bejártam a világot, és a poklot is, volt
dolgom élõholtakkal épp elég, hogy felismerjem õket.
- Mond csak fiam, honnan jöttél? Bár a szemem nem a régi, de nagyon nagy részét kitakarod
a fénynek, nem láttam ekkora embert, mint Te nagyon rég óta…
- Az északi tundrákról jöttem. – felelte megmentõm.
- Akkor bizonyára a híres barbárok egyike lehetsz, de mond csak mirõl is akartál velem
beszélni?
- El kell hagynotok a falut, és a legközelebbi városban kell menedéket keresnetek, nem
tudom, mi történik, de itt nem vagytok biztonságban.
Ekkor kiabálás hallatszott a falu közepe felõl, megmentõm felpattant, és kirohant az
épületbõl, az öreg és én követtük…
Amikor kiértünk, mindenki kelet felé nézett, szájtátva bámulták az eget…
- Mi volt az fiam? – kérdezte az öreg.
- Egy hatalmas csillag hullott alá az égbõl keletre.
Ekkor az öreg magához intette az õsz barbárt, és így szólt:
- Fiam, ha Te tényleg az vagy, akinek gondollak, akkor indulj, és keresd meg azt a
csillagot, ami aláhullott az égbõl, régi próféciák megjövendölték ezt, azt mondják ez lesz a
végsõ idõk kezdete… Menj fiam, a világnak ismét szüksége lehet rád.
Megmentõm felém fordult, vállamra tette hatalmas kezét, és csak annyit mondott: ”Vigyázz
magadra”, és azzal elindult Keletnek.
Az Öreg magához intette az õröket.
- Szedjétek össze az embereket, fegyverkezzen fel mindenki, Duncraig-be megyünk.
- Ki volt ez a harcos? - kérdeztem az Öreget. – úgy beszéltél vele, mintha ismernéd.
- Tudod lányom, születésed elött sötét dolgok történtek a világban. Meggyõzõdésem, hogy a
barátodnak 20 éve köze volt Diablo legyõzéséhez, és most a világnak újra szüksége lehet
rá…