Egy lelkes olvasónk, név szerint Minisun küldte készülőben lévő Novella-sorozatának bevezető részét. Néhány nap múlva következik a folytatása is, de addig is olvassátok szeretettel és osszátok meg véleményeteket, hogy tetszett.
Egy vándor naplója-1.rész
Mindig is utáltam az estét. Utáltam, hiszen ilyenkor védtelennek, és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Sosem tudtam megmondani, hogy mi leselkedik rám az éj leple alatt, így hát kénytelen voltam a megérzéseimre hagyatkozni. Sok mindent láttam már az életem során, és a hátamra szíjazott fejsze még egyszer sem hagyott cserben. Mindig megnyugvással töltött el a hangja, ahogy a húsba mart, és csontot tört. Most azonban mégis féltem. A hátam csupasz volt; fegyvertelen voltam. Féltem, mert tudtam: akik körülvesznek, nem félnek a sötétben.
– Haladjá’ már! – kiáltott fel valaki mögöttem, majd ingerülten előretaszajtottak.
Zsoldosok voltak. Mocskos egy népség. A legtöbbjük a saját családját lemészárolná, ha jó arannyal fizetnének érte. Balszerencsémre, akik most körülvettek, egytől-egyig tapasztalt harcosok voltak, akik elől esélyem se lett volna meglógni. Kezeimet összekötözték, a fejszémet elkobozták: semmit sem bíztak a véletlenre. Rosszul mehetett nekik, hogy követtek még Torajanba is… erre nem számítottam. Kíváncsi vagyok, mekkora vérdíjat tűztek ki a fejemre.
Sok erdőben és dzsungelben jártam már az életem során, és a legtöbbjükben könnyedén ki is tudtam igazodni. Sőt, még nyomkövetőnek se voltam utolsó, noha minden bizonnyal egy hivatásos viz-jaq’taari Orgyilkos nem engedte meg volna magának, hogy eltévedjen egy isten háta mögötti erdőben. Torajan azonban más volt: a sűrű, ingoványos dzsungelben egy pillanat alatt el tudott veszni az ember. Csak reménykedni tudtam abban, hogy a fogvatartóim tudják a visszafelé vezető utat. Az eső megállás nélkül zuhogott; az összes nyomot elmosta, mintha maguk az istenek sem akarták volna, hogy kijussunk az erdőből…
Már lassan két órája meneteltünk megállás nélkül. Nem messze előttem két férfi haladt; kardjukkal vágtak utat az erdő sűrűjében. Mögöttem még ketten voltak. Mindössze négy zsoldos. Ha nálam lenne a fejszém, könnyedén elintézném őket.
A fogvatartóim szótlanul baktattak előre. Valószínűleg nem igazán ismerték egymást, és csak a vérdíj miatt álltak össze, vagy talán valaki felbérelte őket. Ki tudja. A zsoldosok már csak ilyenek.
– Megállj! – füttyentett az egyik fickó elölről, majd azon nyomban lecövekelt. Minden bizonnyal ő lehetett a vezető, hiszen a többiek szó nélkül követték utasítását. Nem tudtam mit tenni, így hát én is megálltam. A zsoldosok sanda pillantásokat vetettek egymásra, majd tekintetükkel az erdő sűrűjét kezdték pásztázni. A dzsungelben rendellenes csönd uralkodott. Nem lehetett hallani a madarak vidám csivitelését, se az apró állatok vad neszezését, csak a zuhogó esőt. Közel tíz percig álltunk mozdulatlanul, mire az élen haladó férfi kihúzta magát. Némán intett, majd ismét megindultunk.
Az ég szép lassan besötétedett. Botladozva haladtam előre, a lábam minden lépésnél a bokámig süppedt a sárba. Olyan érzésem volt, mintha az erdő életre kelt volna, hogy elnyeljen minden élőt és holtat, egyszer és mindenkorra.
– Itt letáborozunk estére. Pirkadatkor indulunk. – Állt meg a csapat vezetője.
– Én majd őrködöm – ajánlotta fel az egyik fickó.
A főnök némán bólintott. – Nem árt az elővigyázatosság. Rossz előérzetem van – jegyezte meg mogorván. – Légy rendkívül éber.
A beszélgetést ezzel lezártnak tekintette. Az önkéntes férfi letelepedett az egyik távolabbi fa tövébe, hogy onnan figyelje az erdőt, miközben a többiek megfelelő nyughely után néztek. Tökéletes pillanat a szökéshez – gondoltam magamban, azonban tudtam, hogy egymagam soha nem találnék ki Torajanból. Ha nagyon szerettem volna, biztos el tudtam volna szakítani a kezemet összekötő béklyót, azonban így is épp elég horzsolás éktelenkedett a csuklómon ahhoz, hogy ne akarjak még néhány sebet szerezni.
Az egyik zsoldos mintha csak olvasott volna a gondolataimban, egy újabb kötelet vett elő, és nekiállt vele összekötözni a lábam. Miután befejezte, felállt, majd elégedetten oldalba rúgott, mire fájdalmasan felszisszentem. Ha egy átlagember testfelépítésével rendelkeztem volna, minden bizonnyal eltörött volna néhány bordám, de a harcokban való edződésemnek köszönhetően viszonylag olcsón megúsztam egy repedéssel. A fickó végül hátat fordított, és letelepedett a társai mellé.
Nem tudtam mit csinálni, és mivel rettenetesen kényelmetlen volt a sárban feküdni, így hát megpróbáltam átgondolni, hogy mihez kezdek majd akkor, ha magunk mögött hagyjuk a Torajan dzsungelt. Egy valamiben biztos voltam: meg kell majd szöknöm. Mégpedig minél előbb.
Folytatás következik
Forrás:
- Minisun
