Minisun jelentkezett novellájának folytatásával, így én sem habozok, és meg is osztom veletek. Kellemes olvasást kívánok, és várjuk véleményeiteket.
Egy vándor naplója 2.rész
Hiába volt kényelmetlen a sárban feküdni, a fáradtság végül mégiscsak felülkerekedett rajtam. Arra viszont nem számítottam, hogy a fájdalomtól felocsúdva fogok majd ébredni pirkadatkor.
Szemeim felpattantak. Testem természetellenesen le volt bénulva, alig bírtam mozdulni; valamiféle varázslat hatása alatt lehettem. Körülöttem vad kiáltások hallatszottak, majd egy rettenetes halálsikoly hasított a tudatomba. Tekintetemmel sikerült elcsípnem az egyik zsoldost, amint vadul csapkodott kardjával jobbra-balra. Nem láttam pontosan mi történt, csak annyit, hogy az egyik pillanatról a másikra egyszerűen lángra kapott szerencsétlen. A fickó felsikoltott fájdalmában, levetette magát a sárba, és hemperegni kezdett. A tűz azonban nemhogy alábbhagyott volna, hanem még nagyobb lángra gyúlt. Hiába ordított, és kaparta le húsát a csontjairól fájdalmában, mit sem ért vele. Egy pillanattal később már az égő hús gyomorforgató bűze terjengett a levegőben.
Minden erőmmel azon voltam, hogy megmozduljak, de a láthatatlan béklyó nem engedett egykönnyen. Ugyan az ujjaimat képes voltam mozgatni, de ez még közel nem volt elegendő ahhoz, hogy felálljak a földről. Márpedig semmi mást nem kívántam, csak hogy elmenekülhessek innét.
És az, amit ezután láttam, még elkeseredettebb próbálkozásra ösztönzött. Nem messze tőlem, a fák takarásából egy görnyedt alak lépett elő. Bőre fakóbarna volt, az arcát pedig valamiféle démoni koponyából és szarvból készített maszk takarta. Az öltözékéről mindenféle trófeák lógtak; voltak rajta tollak, csontok, és fülek egyaránt. Nem elég, hogy az elfeledett legendák egyik jellegzetes alakja testesült meg előttem, de még tehetetlen is voltam vele szemben. Mert az, ami előttem állt, nem volt más, mint egy Vajákos.
Nem egy háborúban vettem már részt az életem során. Harcoltam eltorzult emberek, brutális démonok, féktelen szörnyek, és más kegyetlen fajzatok ellen is. Jól ismertem a fajtájukat, hiszen volt rá elég időm, hogy tanulmányozzam őket. Most azonban mégis tanácstalan voltam, és ez feldühített.
Felhergelt csatakiáltást hallattam, majd sikerült megtörnöm a bénító varázslatot. Gyorsan szétszakítottam a kezemet és a lábamat szorító köteleket, felpattantam a földről, majd futásnak eredtem.
Az egyik zsoldos meglátta, hogy menekülni próbálok, és a nyomomba eredt. Én azonban mit sem törődtem vele: őrült módjára futottam egészen addig, míg el nem botlottam valamiben. Tehetetlenül elterültem a földön, majd mikor hátranéztem, jöttem csak rá, hogy az a „valami” valójában egy földből kiemelkedő kéz volt. Nem sok időm volt a meglepődésre, a kezet ugyanis előbb egy fej, majd egy test követte. A rothadó élőhalott utánam kapott, de már nem ért el. A sárban fetrengve, négykézláb hátrálni kezdtem, miközben valami fegyver után kutattam. A kezemmel a hátam mögött tapogatóztam, mikor az ujjaim rákulcsolódtak egy hideg markolatú nyélre. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor két kézre fogtam a fejszémet. Nem tudtam, hogyan került oda a fegyverem, de akkor valahogy nem igazán tudott érdekelni.
Előredőltem, majd a fejem fölött meglendítve lesújtottam az előttem vergődő zombira. A fejsze áthatolt az élőhalott koponyáján, megadva neki az utolsó löketet a túlvilág peremén. Az engem követő zsoldos már nem volt ilyen szerencsés: az egyik zombi elkapta, majd egyszerűen lerántotta a föld alá.
Körülöttem döbbenetes csata folyt a két megmaradt harcos, és a túlvilág teremtményei között. Nem messze az egyik fickótól egy hatalmas rothadó kutya emelkedett ki a földből, majd szemből ledöntötte ellenfelét a lábáról. Az élőhalott eb ösztönösen elkapta a torkát, és addig szorította, míg egy roppanás kíséretében el nem tört a férfi nyaka.
Gyorsan feltápászkodtam a földről, és már azon voltam, hogy elmeneküljek, mikor megint megpillantottam a Vajákost. A furcsa kántálásából és mozdulataiból ítélve volt egy olyan érzésem, hogy nem az esőtáncot járja. Nem is kellett több ennél: sebesen megindultam felé, fejszémet csapásra készítve. A Vajákosnak tágra nyílt a szeme meglepetésében, mikor megpillantott, majd menekülni kezdett. A sűrű fák felé vette az irányt, és bármennyire is tűnt ügyetlennek a mozgása, meglepően fürgén kerülgette a fákat. Én azonban mindezzel mit sem törődtem: az agyamat teljesen elborított a féktelen düh, és semmi mást nem akartam, csak félbeszelni a támadómat. Hiába haladt gyorsan a Vajákos, én egyre közelebb értem hozzá. Tíz méter… nyolc… hat…
Ekkor váratlanul egy csípést éreztem a tarkómon. Az első csípést kettő másik követte.
Egy pillanattal később azon kaptam magam, hogy sáskák százai rajzanak körülöttem, és alig látok tőlük valamit. Ekkora már végleg vérszemet kaptam, és megállíthatatlanul rohamoztam előre, mit sem törődve a nyamvadt rovarok csípéseivel, melyek lassan már az egész testemet beborították. Fejemet lehajtva még gyorsabb tempóra ösztökéltem magam, mikor alig néhány méterre előttem megpillantottam a Vajákos csupasz hátát.
Felugrottam, magam mögött hagyva a sáskarajt, majd lesújtottam a fejszémmel pontosan a két lapocka közé.
A Vajákos gerince egy hangos reccsenés kíséretében széthasadt.
A körülöttem repülő rovarok abban a pillanatban, ahogy lecsaptam a fejszémmel, semmivé váltak. Óvatosan megálltam a test fölött, megbizonyosodva róla, hogy az ellenségem meghalt, majd kirántottam a fegyveremet a hulla hátából. Ekkor váratlanul, minden előjel nélkül ismét lebénultam.
A testemből elszállt minden élet. A fejsze kiesett a kezemből, a karom tehetetlenül lógott magam mellett. Minden erőmet beleadva megpróbáltam védekezni, de elkéstem: a bénító varázslat kiteljesedett.
A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes; egy homályos alakot láttam közeledni. Megpróbáltam az idegen felé fordulni, hogy a szemébe nézzek, de még mielőtt bármit tehettem volna, valaki lesújtott a tarkómra, majd minden elsötétült előttem…
Folytatás következik
Forrás:
- Minisun
