Ozirisz nevű olvasónk jelentkezett készülő novellájának 1. fejezetével, így nem vagyok rest és megosztom veletek, hogy olvassátok és véleményezzétek.
A vándor
1. fejezet – A kezdetek
Hosszú ideje már, hogy a vidéket járom. Láttam már sok mindent. Láttam városokat épülni, láttam városokat elesni és porig égni. Már vagy egy napja gyaloglok nyugatról, egy szörnyű ellenséggel a nyomomban. Ez az ellenség minden eddiginél kegyetlenebb. Könyörtelenül végzett mindenkivel akit csak ért, nem kímélve senkit sem. Az az ellenség akinek még a nevét is tilos kimondani a Királyságban. Mindenki rettegi. Aki látta már az azért, de aki nem… ritka az olyan, de még boldognak mondhatja magát.A szóbeszéd szerint, van akit nem öl meg, hanem kiöli a lelkét, míg csak az Ő parancsát nem követi. Ők a Halál lovagjai. Erősek, gyorsak, és könyörtelenek. Erős páncéljukat még a legjobb érc-ötvözetből készült kard is csak simogatja. Mi sem tehettünk mást csak menekültünk. Volt aki megpróbálta megállítani, de mint a szélviharban egy falevél olyan könnyedén söpörte félre az útból a Sötétség serege. Bolondok voltak? Vagy hősök? Most leginkább halottak.
Testileg-lelkileg megfáradva gyaloglok minél messzebb. Hosszú hajam fújja a szél, kardomon támaszkodva meg-megpihenek. Fáradtan, de még haladok az úton. Egy kis falucskába vezetett az út, ahol betértem a fogadóba.
Körülnézek, letámasztom a kardom az ajtó mellé. Látom ahogy az egyszerű falusiak a mindennapos gondjuk-bajuk után vidáman söröznek. Egyszerű falusiak, de boldogok. Ám az egyik asztalnál látok egy hosszú ősz hajú embert, aki épp a könyveit olvassa. Valamiféle varázsló lehet. Ám alig hogy körbenéztem, a fogadós köszönt. Látszik rajta, hogy meglepődött azon, hogy egy idegen erre téved.
– Isten hozott Vándor! Mi szél hozott ide hol még a kutya se jár? Honnan jöttél?
– Nyugatról jövök, és csak megpihennék.
– Mi történt nyugaton? Látom nagy csata nyomait viseled magadon…
– Csata? Mészárlás volt, ember! Tristram városa elesett…
– Az lehetetlen! Tristram egy hatalmas erőd. Még Leoric idejében évekig ostromolták, de mindhiába…
– Pedig elesett és felégették… Odaveszett a családom, odaveszett mindenki akit csak ismertem és szerettem… Jó ha egy tucatnyian túlélték.
– Ki tette? Csak nem a…
– Az akinek a nevét nem mondjuk ki…– vágott közbe a fogadós szavába a varázsló..
– Igen ő volt – fejeztem be – de nem értem.
– Sok mindent nem értesz ahogy én sem. Sőt. Mindennek ellentmond.
Majd leültem az egyik asztalhoz, a fogadós élelmet és sört hozott. Napok óta először tűzön főtt étel. Ilyenkor tudja csak igazán értékelni az élet apró örömeit az ember. Mint ahogy a bölcs Cain mondta: „Csak akkor tanulod meg értékelni valaminek az értékét, ha elveszted.”.
Így történt a családommal is. Apám Griswald, a helyi kovácsmester. Nem voltunk jó viszonyban, mert ő azt akarta,hogy a mesterségét vigyem tovább, legyek a méltó utódja. Megtanított mindenre. Hogy készítsünk kardot, vagy békeidőben a földműveseknek szerszámot. Ám én fiatal voltam és szerettem volna többre vinni, így az egyszerű de biztos megélhetést jelentő élet helyett választottam egy veszélyest, és bizonytalant. Beálltam városi őrnek,majd amikor a jó királyunk Leoric, elment messzeföldre hódítani, és bővíteni a birodalmát,vele tartottam. Évekig harcoltunk és közben már el is felejtettem a szülőföldemet. Hajtott a kalandvágy. De mostanra elfáradt a lelkem, és pihenésre vágyott. Hazatértem és végre pihentem, végre éreztem az otthon melegét. Anyám Rheia, Ogden fogadójában volt a szakács. Az egész város dicsérte a főztjét, és ez a fogadó forgalmát is fellendítette. Vele egész jól megvoltam, bár az idő mindent megszépít. Eleinte hogy ellenezte, hogy Adriával, a boszorkánnyal jártam. Nemtetszését fejezte ki,amikor este nem haza mentem, hanem Adria kunyhójába, és csak reggel ténferegtem haza. A házasság hallatán pedig a düh fogta el. Valamiért nem kedvelték egymást, az tény, de az okát nem tudtam, és azt hiszem nem is fogom tudni…
Adria pedig egy húszas éveiben járó boszorkány, akivel együtt nőttünk fel. Évekig jártunk együtt, sőt el is akartam venni feleségül, mielőtt elmentünk északra hódítani. De Ő próba elé állított… Ha komolyak az érzéseink, akkor a visszatértésem után is megmaradnak és akkor összeházasodunk.
Ám akkor nem tudtam értékelni a családot, és csak a kalandvágy hajtott. De utólag könnyen okos az ember, most már nincs senkim aki tartaná bennem a lelket. Így csak vándorlok napról-napra, hétről-hétre. Még akkor el kellett volna indulnunk, amikor még csak a sötétség árnyai vetültek Tristram városára, és nem a sötétség maga.
Történt vagy egy héttel a mészárlás előtt, hogy eltűnt a Albrecht herceg. Leoric ettől telesen megőrült, az egész várat átkutattatta az őrökkel, de nem került elő a fia. Volt egy elképzelése, hogy az ősi kolostor alatti katakombákba hurcolták. Kerestük éjt nappallá téve, de mindhiába. Egyre mélyebbre és mélyebbre mentünk az alagutakban. Az alagutakban, amelyek az éjszaka teremtményeinek ad otthont. Még egy ősrégi legenda is szól erről, amelyet Cain szokott mesélni. Egy démonról szól, akinek a nevét nem mondjuk ki, több évszázaddal ezelőtt elfogták és a lelkét bebörtönözték. Eme helyre templomot építettek. Oda zarándokoltak a messze északi fagyos vidékről, de a kelet napsütötte sivatagból is. A nyugati kikötővárosokból, és a délvidék soha fel nem térképezett vad vidékeiről is. Majd voltak akik letelepedtek, és megépítették és megalapították Tristram városát. Sokan nem hitték ezt a legendát, és voltak akik elmentek a katakombákba, de soha vissza nem tértek. Ám amikor a király oda küldte az embereket, nem volt választás. Teljesen megőrült a fájdalomtól. Amikor mi is lementünk, hideg, sötét borzongás fogott el minket. Sokan odavesztek. Farnham azóta csak ivott, ivott és ivott. Nem bírta elviselni a barátai elvesztését.
Majd napok múlva a király is lement a kolostor alá, de megsebzett lelke hamar megtört, és egy hamis remény érdekében megalkudott az Ördöggel. De ekkor még csak nem is sejtette,hogy valójában a hű tanácsadója, Lazarus érsek árulta el, és attól félek felébresztette azt, ami több évszázada mélyen aludt. Az utolsó nap kinn voltam a földeken, vittem a napszámosoknak a megélezett szerszámokat, megtörtént amire a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam. Szörnyű sikoltozás, kardcsapások hangja csapta meg a fülem. Futottam, ahogy csak bírtam, de mire visszaértem késő volt. A várkapu belülről zárva volt, bezárta valaki, mielőtt mindenkit lemészároltak. A falak sértetlennek tűntek, vagyis az ellenség bent volt a városban. Valami akkor elszabadult azokból a régi alagutakból. Átmásztam a falon, és mindenfelé csak kiégett kunyhókat láttam és holttesteket. Az ellenség már elhagyta a várost, de túlélőt nem hagyott maga után. Sírva fakadtam és az ég felé fordulva kérdeztem az égieket? Miért? De nem feleltek. Megtaláltam a szüleim testét a kiégett házban. Majd amikor láttam nincs miért maradnom, továbbindulni készültem, mikor megcsillant a fény valamin. Visszamentem a kovácsműhely romjaihoz, és magamhoz vettem apám kardját. Szép kard volt, a legjobb Khoronis-i ércből, némi ezüstből és persze acélból készült kard. Majd Adria kunyhója felé vettem az irányt. Az Ő teteme nem került elő, ami legalább egy kis reményt adott, hogy még él. Este a város mellett a földeken tábort ütöttem, és vártam hátha feltűnik. De nem jött. Csupán remélem, hogy amikor történt mindez, gyógynövényt gyűjtögetett valahol az erdőben, és nem a városban volt.
Elteltek azóta hosszú hetek, útnak indultam, és csak remélem, hogy még életben van. De amíg az eszem azt mondja hogy csak ábránd, addig a szívem szerint biztosan tudom hogy megmenekült, és rám vár. Túl kell hogy élte, hitegetem magam, de a remény napról-napra fogy.
És csak mentem tovább, kérdezősködtem, hátha látták. De még azt sem tudták, hogy Tristram elesett. Belülről rágta a vár gyökereit egy féreg, és úgy tűnik győzött. De ami még rosszabb, hogy ez a féreg elszabadult a rejtekéből, és sereget idézett más létsíkokról. A legerősebb emberi harcosoknak átmosta a tudatát, és mágikus páncéllal ruházta fel őket, és érckardot adott nekik. Ezek a legerősebb és legkegyetlenebb harcosai az ellenségnek. Olyan erős páncéljuk van, amit még az érckard sem üt át…
De míg a múlton elmerengtem, megettem a vacsorámat, és megittam a korsó söröm, addig egész jó hangulat lett a fogadóban. A zenész pengette a lantot, és énekelt a királyság dicső múltjáról. A falusi parasztok meg csak itták a sört. Idén különösképp jó volt a termés, és azt ünnepelték aratás után. Ha elverte volna a jég vagy a kénköves eső akkor is ittak volna, de bánatukban. Emlékeztetett a hely és a hangulat Ogden fogadójára, még míg csak kovácsinas voltam ,rendszerint ott iszogattunk a cimborákkal. Ismerős a hangulat, de az emberek idegenek. Én nem ide tartozom, csak egy vándor vagyok. Csak járom az utam, míg van erő a tagjaimban. Nincs okom letelepedni, de vándorolni sincs erőm. Pár korsó sör után nyugovóra térek, és álmodom a rég elveszett otthonomról. Egy olyan világról, amely már csak az emlékezetemben létezik…
