Atreides 369 elküldte nekem készülő Diablo témájú könyvének az Árnyak ébredésének prológusát, ezen kívül van még néhány elkészült fejezete, melyekre ha lesz igény, akkor a Fórumon ill. kint a főoldalon is részeltekben közlök.Nem is szaporítom tovább a szót, következzék a rövid iromány:
Prológus
Sötét éjszaka volt. A Holdat, és a csillagokat fekete fellegek takarták el a kíváncsi szemek elől, de valami más volt, ami most ezeket a szemeket magához láncolta. A négy folyó kereszteződésénél, ahol eddig semmi nem háborgatta a természet csendjét, furcsa események zajlottak. A korábban nyugodt vizet most egy kékesen vibráló energiaburok ölelte magába, melyből időnként fehér villámok csaptak a vízfelszín felé. A becsapódások hangja elnyomott minden zajt, amit a természet kiadott magából. Az egész úgy nézett ki, mint egy nagy, fortyogó buborék, amit statikus sercegés tett hangossá.
Az erdő fái közül kivált két alak. Távozásuk az árnyékok közül olyan volt, mintha valamilyen ragacsos masszától szabadultak volna el, épp csak a cuppanás nem hallatszott. Lépésről-lépésre közelítettek a furcsa jelenség felé. Fekete csuklyájuk alól csak színtelen szemeik látszottak ki, melyekben értetlenség tükröződött, minden más sötétségbe burkolózott rajtuk. A Megfigyelők, mert azok voltak, óvatosan haladtak tovább.
– Szerinted ez mi lehet? -, kérdezte a magasabb.
– Sejtelmem sincs, még nem láttam ilyet korábban, sem itt, sem máshol -, válaszolta a másik.
– Már egy ideje végzem a Megfigyelők feladatait, de még én sem találkoztam ehhez hasonlóval.
Beszélgetés közben sem lassítottak, egyre közelebb kerültek a kupolához.
– Veszélyt szimatolok itt -, mondta látható izgatottsággal az alacsonyabb. – Nem kellene egyikünknek hazamennie, és jelenteni a Tanácsosnál, hogy mit vettünk észre?
– És ha közben a másikkal történik valami? Akkor hogyan kap segítséget? Nem, ezt együtt kell megvizsgálnunk! -, hangja nem adott lehetőséget az ellenkezésre, kemény volt és parancsoló, lévén, hogy a rangidős ő volt.
A Megfigyelőket mindig így osztották be; egy képzett, tapasztalt vadász, és egy újonc, akinek feljebbvalójától kellett elsajátítania a mesterfogásokat, hogy később belőle is vadász lehessen, és átadhassa tudását a következő újoncoknak. És népük fennállása óta ez már nemzedékről-nemzedékre így ment.
Algor fejében ezek a gondolatok járták vad táncukat, és mélységes aggodalom töltötte el, ha belegondolt, hogy ha itt most történik vele valami, akkor elveszíti a lehetőséget, hogy később majd ő is vadász lehessen. De az sem hagyta nyugodni, hogy mentora, Magnar mit fog gondolni róla, ha az első furcsa dolognál megfutamodik. Nem azért képezték ki, hogy amint lát valamit azonnal rohanjon jelenteni, hanem Megfigyelőnek! Bármit is tapasztal, azt előbb meg kell vizsgálni, és ha megismerte a dolog természetét, akkor irány a Tanácsos, aki majd eldönti, hogy mit kezdjenek vele. De hatodik érzéke most azt súgta neki, hogy nagy veszélyben vannak, és azonnal meneküljenek el. Kötelesség és félelem között vergődött, és meg sem hallotta, hogy Magnar már egy ideje őt szólongatja:
– Algor! Algor! Figyelsz, amikor hozzád beszélek, vagy már megint elrévedtél, mint a múltkor az őrségben?
Hát igen, azt a hibát úgy látszik már soha nem bocsátják meg neki, vagy mindig emlékeztetni fogják rá.
Így is, úgy is folt marad az életében.
– Figyelek, Magnar!
Árnyak ébredése – Kezdet
– Akkor légy szíves kicsit jobban! Nem szeretnék megint miattad leégni!
– Mit is mondtál?
– Azt, hogy ez a valami hideg. Már egészen közel vagyunk hozzá, de messzebbről sem éreztem, hogy hőt sugározna magából, márpedig ilyen közelről érezni kellene.
Magnar lassan elkezdte kinyújtani fekete kesztyűs kezét a kupola felé, de Algor visszatartotta.
– És ha valami bajod esik? Szerintem nem kellene piszkálnunk!
– Meg kell tudnunk, hogy mi ez!
Ahogy Magnar keze közeledett a kupola felé, Algor az ösztöneire hallgatva úgy kezdett el távolodni a dologtól. Ekkor több dolog is történt egyszerre.
Amikor Magnar keze elérte a kupola falát, hirtelen vakító, kékes villanást láttak a búra alatt, ami egyenesen arra a pontra irányult, ahol Magnar megérintette. Azonnal visszakapta a kezét, de elkésett. A villanással egy időben halk, majd egyre erősödő morajlást hallottak a kupola alól, és a víz, amit maga alá zárt elkezdett örvényleni, mintha valamilyen lény járná őrült táncát a habok között körbe-körbe. Az örvény egyre vadabbul forgott, és Algor is egyre távolabb került a kupolától. Magnart már inkább a kíváncsisága hajtotta, és szilárdan rátette a kezét a kékes falra. Először az egyiket, majd a másikat. Az örvény már tombolt a kupola alatt, a villámok egyre többször csaptak arra a pontra, ahol Magnar kezei a fallal érintkeztek. Algor ekkor már az erdő szélénél járt, így nem hallotta, ahogy társa a segítségéért kiált. Magnart ugyanis valamilyen titokzatos erő odaszegezte a falhoz, és nem tudta lefejteni kezeit a villámok ostromolta falról.
A kupola ekkor átszakadt ott, ahol Magnar állt, és egy pillanat alatt bekebelezte a harcost. Ezután a rés, mintha ott sem lett volna, eltűnt, és Magnar már a falon belül volt. A hangzavar elviselhetetlen volt, a dobhártyája majdnem beszakadt a nem evilági zajtól. Ahogy próbált körülnézni azt vette észre, hogy lebeg, hogy valamilyen erő az alatta tomboló örvény fölött tartja.Aztán meglátta!
Nem egy erő volt az, hanem a kék fényből kialakult csáp, ami a dereka köré fonódott, és elviselhetetlen erővel kezdte szorítani. Közben a villámok is ostromolták fájdalomban kínlódó testét. Sikolya elveszett a kakofonikus zajban, de kínjában nem tehetett mást, egyre csak üvöltött a rá törő fájdalom hullámaiban. Aztán elkezdte érezni, ahogy a hideg kezdi megfagyasztani a ruháját, a bőrét, a vérét, a csontjait. Kardját, ami a hátára volt erősítve egy bőr tokban már nem érhette el, mert a karjait sem tudta már mozdítani. Átvillant az agyán, hogy ez itt a vég, és hogy Algornak volt igaza, el kellett volna menni innen minél előbb, és jelenteni otthon a dolgot. De ezek a gondolatok már nem segíthettek rajta. Mielőtt agya végképp jéggé vált volna, még utoljára szerelmére, Karissára gondolt, az együtt töltött boldog évekre, arra, hogy mennyire szerettek volna még egy gyermeket, hogy mit terveztek arra az időre, amikor belőle már olyan vadász válik, aki nem jár már aktív szolgálatba, csak a városban tanítja az ifjoncokat.
Ez volt az utolsó gondolata, amikor agya szilánkosra fagyott, és testét elhagyta az Élet Szelleme.
Algor az eseményeket csak kívülről látta, de azt már nem láthatta, amikor a csáp egy utolsó csavarintás- sal szilánkjaira roppantja mentora jéggé fagyott testét, és a szilánkok a vízbe hullnak. Ehelyett a jótékony sötétség fogadta magába a jelenettel megbirkózni képtelen agyát.
És az örvény csak tombolt tovább, egyre csak tovább…
