Ozirisz nem volt rest, és hamárjában elkészítette novellájának második fejezetét.Nem is szaporítom tovább a szót, következzék a Vándor következő fejezete:
2. fejezet – A falu
Másnap reggel későn ébredtem. Már a fogadóban mindenki fenn volt, a parasztok pedig már hajnal óta a földeken dolgoznak. Kissé fáradtan, és kissé bambán keltem. Sétálok le a lépcsőn, amikor a fogadós megszólít:
– Azt hittük már hogy magadhoz sem térsz! Csak nem a fejedbe szállt az ital?
–Hosszú ideje úton voltam, és régóta nem ettem, nem ittam… De meg kell mondjam volt benne erő…
–Sebaj, mindenkivel megesik. Mindjárt kész az ebéd!
–Ebéd? Ennyire elaludtam volna?
–Biztos fáradt lehetsz a sok utazás miatt. Rád fért a pihenés… Egyébként Harold vagyok.
–Üdv Harold, én csak a Vándor vagyok. Régen Rononnak hívtak, de az otthonommal együtt a nevem is elveszett.
–Syra, kész van már az ebéd? A hétalvó felébredt! – szólt hátra a feleségének a konyhába.
Majd nem sokkal később egy nagy tál ételt hozott. Malachús és sült krumpli jól megfűszerezve. Már a látványától is elkapott az éhség. Amióta Tristram elesett, nem fordítottam nagy gondot az evésre. Csak vándoroltam, és ha megéheztem, gyorsan összeszedtem valami ehetőt, vagy jobb esetben lőttem egy nyulat. De végre ez a fenséges lakoma nagyon jól esett.
Ebéd után körülnéztem a faluban, és felkerestem a helyi kovácsot, hogy megélezzem a kardom, és kikalapáljam a pajzsom. Ben, az öreg kovács örült nekem, hogy meglátott, mert jól jött neki a segítség. Látva hogy értek a kovácsmesterséghez, felajánlotta, hogy amíg a faluban leszek, lehetek a segédje. Munka nem sok akadt, csupán a földművesek kicsorbult szerszámait kellett megéleznem és kikalapálnom, vagy új nyelet tenni beléjük. A fizetség sem sok volt, de az nem is érdekelt. Ha a szállásra és az élelemre elegendő, akkor épp elég. Már nem vágyom a gazdagságra. Már csupán egy valamire vágyom, de azt nem lehet pénzen megvenni. Arra hogy viszont lássam Adriát, a szerelmemet. Talán sikerült elmenekülnie Tristramból a vérontás előtt… Apám, anyám odavesztek, valaki kell, hogy lelket öntsön belém. Valaki kell, hogy értelme legyen, hogy még élek. És Adriát keresve járom az utam, míg meg nem találom, vagy életem lángja ki nem alszik. Talán a varázsló többet tud mondani – gondoltam, és visszatértem a fogadóba.
–Üdv Harold! Van rám egy kis időd?
–Mit tehetek érted? Tán nem volt elég az ebéd? Van még maradék…
–Nem erről van szó. A malacsült nagyon ízletes és bőséges lakoma volt egy magamfajta vándornak.
–Akkor mit tehetek érted?
–Érdeklődnék mit tudsz a varázslóról aki tegnap este itt volt.
–Már vagy két holdtöltével ezelőtt érkezett a falunkba. Még nálad is titokzatosabb figura. Általában naphosszat itt van, vagy kinn sétál a faluban, ha épp kedve tartja. De estére mindig visszatér.
–Hogy érted, hogy titokzatosabb? Nem az akinek mutatja magát?
–Nem sokat tudunk róla. Nem tudjuk honnan jött, mit keres itt, merre megy tovább. De amíg fizeti a szállást, nem is igazán érdekel. Mi csak egyszerű emberek vagyunk, nem akarunk beleavatkozni semmibe, ami végzetes lehet. Dolgozunk, szórakozunk, vidámak vagyunk, és boldogok.
Majd elvonultam kicsit pihenni amíg előkerül a varázsló. Kicsit elbólintottam, és csak a hangoskodásra riadtam fel. A parasztok munka után jöttek mulatni. Talán az öreg is visszatért a sétáról. Éppen jövök le az emeletről, amikor beszakadt alattam a lépcső, és egy bukfenc után beestem a pult elé. De sajnos csak kínok közepette tudtam lábra állni. Valószínűleg eltört. Ugyanaz az éles fájdalom, mint amikor gyerekkoromban ráejtettem véletlenül a kovácsüllőt a lábamra. Ám ekkor odalépett hozzám a varázsló, megfogta a lábam és mély, monoton hangon kántálni kezdett. Forróságot és különös bizsergést éreztem a lábamban. Alig egy percig tartott mindez, a fájdalom elmúlt, mintha sohasem lett volna. Meggyógyított. Illendően megköszöntem a fáradozását, mire megindult az ajtó felé, és intett, hogy kövessem.
–Sétáljunk egyet! – mondta – Beszélnünk kell!
–Valóban. Keresek valakit, aki többet tud mint én.
–A tudás viszonylagos, mint minden más a világon.
–Keresek egy lányt.
–A bordélyház az utca végén van…
–Mármint egy bizonyos lányt.
–És miből gondolod, hogy én segíthetek neked?
–Ő is mágiahasználó, mint te. Ha valaki segíthet a nyomára akadni, akkor az csak te lehetsz. Adriának hívják, és ő is Tristramban lakott. Szeretném tudni, hogy életben van-e még, és merre járhat most, ha sikerült elmenekülnie.
–Hallottam hírét, párszor még láttam is. Még a veszedelem előtt boszorkány volt Tristram várában, nem igaz? És értett a gyógyításhoz, és az elemi mágiához. Ismerte az átkokat, de sosem használta, mert a Fény híve, és a sötét varázslatok tiltottak számára.
–Pontosan.
–És miért keresed őt égen-földön?
–Idén nyáron akartunk összeházasodni, de a felforduláskor eltűnt…
–Vagy úgy. Már minden világos előttem. Emlékszel a nyakláncára amin egy rubin köves amulett van?
–Igen, mindig viselte…
–Az az amulett az Alteraiak rendjének jelképe. A Boszorkányrend minden tagja kapott egyet, miután végzett a tanulmányaival.
–És ez miben segít nekem?
–Az az amulett korlátozott védelmet nyújt a tulajdonosának, és egy töltetnyi teleportáló varázslatot. Ha viselte a veszedelem idején akkor biztonságban van.
–És hova vihette az amulett?
–Alteran városába minden bizonnyal. Csak Alteran lenne a logikus célja a varázslatnak. Vissza a Rend központjába, ahol menedéket lelhet, és új töltetet tesznek az amulettjébe.
–Nos akkor tudjuk merre kell indulnom. Holnap útnak indulok.
–Csak ne olyan gyorsan! Sokat kell még tanulnod, és hosszú lesz az út. És különben is csak napok múlva érkezik a karaván, ami újabb pár nap múlva indul csak tovább.
–És nem tudnál mágiával odajuttatni?
–Látnom kell legalább egyszer a helyet, hogy fel tudjam idézni a portál nyitásához. Vagy inkább kockáztatnál, hogy a semmi közepére kerülj? Vagy az óceánba? Vagy egy hegy belsejébe? Mert a hely ismerete nélkül bárhová nyílhat a portál anélkül, hogy befolyásolni tudnám.
–Értem, értem. Tehát várjam meg a karavánt. És mit kellene megtanulnom?
–Például varázsolni… Ha szembetalálod magad a Sötétség seregével? Mit teszel?
–Használom ezt – és megsuhintottam a kardom a levegőben.
–És valószínűleg ugyanúgy végzed mint a többiek, ha a Halál lovagjaival találkozol. Rajtuk nem fognak az egyszerű fegyverek.
–Igen, tudom, még az érckard sem… De a varázsláshoz hosszú évek kellenek mire elsajátítom. Már ha egyáltalán el tudom.
És eszembe jutott egy emlék a régi szép időkről. Akkorról amikor még minden rendben volt. Adriával már néhány hónapa együtt jártunk, és Leoric király még nem toborzott sereget a hódító hadjárataira. Érdeklődéssel figyeltem ahogy Adria egy könnyed mozdulattal dobott egy tűzlabdát, és meggyújtotta vele a tüzet a főzéshez. Kértem, hogy tanítsa meg nekem is a varázslás művészetét. Pár nap gyakorlás után kisebb tárgyakat tudtam mozgatni az elmémmel. Nagyon büszke voltam erre, ugyanis ritka volt aki értett az effajta dolgokhoz. De csakhamar el is ment a kedvem az egésztől. A kezdeti sikerélmények után balul sült el az első tűzlabdám. A farakás helyett véletlenül Lester tyúkóljába csapódott a lövedék. Szerencsére nappal volt, és a tyúkok kinn a várfal tövében kaparásztak, egy kivételével. Lester kicsit mérges volt, de amikor megígértem, hogy még estig új tyúkólat építünk neki, megenyhült. Sokáig mosolyt csalt az arcunkra amikor Lester mesélni szokta pár kupica bor után a fogadóban a történetet. Amikor hazatért a még füstölgő állattal az asszonyához:
–Mi legyen az ebéd, Drágám?
–Sült csirke! – és lecsapta Lester a megégett jószágot az asztalra.
Vicces történet, de akkor nem igazán tartottam annak amikor apám jó alaposan leszidott emiatt. De a hibáiból tanul az ember, és azóta nem bolygattam a mágia ismeretlen és rejtélyes világát. Ígéretemhez méltón felépítettük napnyugtára az ólat, és Lesterrel azóta jóban lettünk. Hiányzik a társasága. Hiányoznak a humoros megjegyzései. Hiányoznak a jóízű borozások. Elmeséltem a történetemet újdonsült tanítómnak, és mosolyogva így szólt:
–Már értem miért vonakodsz a mágia tanulásától. De van pár varázslat ami nem veszélyes, és jobb ha mielőbb elsajátítod. Ilyenek például a gyógyító, az észlelő és a téridőre ható varázslatok. És persze a varázstárgy készítés, a herbalizmus és a bájital keverés is sok elengedhetetlen tudást rejt magában.
– És miért kell mindezt megtanulnom?
–Hosszú az út Alteranba, és sok csata vár ránk míg odaérünk.
–Ránk? Úgy érted, hogy velem tartasz?
–Tristram elestét, és „azt, akinek a nevét nem mondjuk ki”-nek a szökését jelentenem kell a Varázslótanácsnak. Nem hagyhatjuk, hogy tovább járjon a földön, halált és pusztulást hagyva maga után. De most már későre jár. Holnap megkezdjük a felkészítésedet! – mondta, és szempillantás alatt köddé vált.
Követtem a példáját köddé válás nélkül, gyalog mentem vissza a fogadóba, és lepihentem. – Hosszú nap lesz holnap! – mondtam és álomra hajtottam fejem.
