Úgy tűnik, Minisun serényen dolgozik a novelláján, hisz már a 3. résszel jelentkezett. Jó szórakozást hozzá mindenkinek.
Forróság, homok, szomjúság, halál. Talán ezzel a néhány szóval lehetne a legjobban jellemezni, hogy mi vár azokra, akik beteszik a lábukat az Aranoch sivatagba. A kínkeserves utam során egyetlen egy oázist láttam a távolban, ám azt is kénytelen voltam elkerülni a dögevők miatt.
Mikor elértem Lut Gholeint, az első dolgom egy halk ima elmormolása volt az angyaloknak, amiért átsegítettek a végtelennek tűnő sivatagon. Az út során elfogyott minden vizem, és már-már a szomjhalál szélén álltam. A város kapujához érve végül egy előkelő városőr sietett elém hüledezve, és mikor rájött, hogy teve nélkül keltem át a sivatagon, a kezembe nyomott néhány aranyat, majd elküldött a város fogadójába egy kis felfrissülésre. Ez aztán a vendégszeretet, gondoltam magamban. Az őr javaslatát megfogadva a város kocsmája felé vettem az irányt.
Lut Gholein egy rendkívül nyugodt település volt akkoriban. Sőt, már-már túlságosan is nyugodt. Az ott töltött időm alatt mindvégig olyan érzésem volt, mintha az emberek titkolnának valamit. Kívülről ugyan gondtalannak és segítőkészeknek tűntek, ám mégiscsak érezni lehetett a feszültséget. Elég volt elkapni egy-egy komor, rosszalló pillantást, vagy egy megfáradt sóhajtást ahhoz, hogy biztosra vegyem: itt valami nincs rendjén.
Az utcákon az emberek sürögtek-forogtak, üzleteltek, árukat adtak el és vettek, egyszóval zajlott az élet. Bár mit várjon az ember egy ilyen gazdag várostól, hiszen Lut Gholein mégiscsak a Nyugati Királyságok kereskedelmi központja volt. Végighaladva a főúton végül megpillantottam az emlegetett fogadót.
Nagy megkönnyebbülést éreztem, mikor beléptem a tűző napról a hűvös kis helységbe. Az ivóban meglepő módon alig néhány alak lődörgött a rettenetes hőség ellenére. Ahogy betettem a lábamat a bejáraton, egy nő lépett elém:
– Üdvözöllek a fogadómban, vándor! Mi járatban errefelé? – kérdezte a hölgy tettetett jókedvvel. Noha ránézésre még fiatal volt, az arcán a fájdalom ráncai húzódtak végig. Éreztem, hogy olyan veszteségek érték, melyeket nem fog tudni egykönnyen feldolgozni.
– Köszönöm a kérdését, hölgyem, de csak felfrissülni jöttem. Hosszú, és nehéz út áll mögöttem, szinte bármit megadnék egy korsó sörért.
– Értem – bólintott a nő. – Nyugodtan fáradj beljebb. Csapos, adj egy sört a jövevénynek! – szólt hátra a pult mögött álló férfinak.
– Rögvest, Atma! – válaszolt a robosztus alak, majd elővett egy hatalmas korsót, hogy megtöltse friss nedűvel.
– Kérem, fogadjon el tőlem egy jó tanácsot – hajolt hozzám közelebb a nő. – Hagyja el minél előbb Lut Gholeint – súgta komoran, majd mintha mi sem történt volna, kisétált a fogadóból.
Ne aggódjon hölgyem, rám számíthat, gondoltam magamban.
Néhány asztalt kikerülve a pulthoz léptem, majd türelmesen vártam. Miután elkészült a kocsmáros, lecsaptam a városőrtől kapott néhány aranyat, majd egy húzással eltüntettem a korsó tartalmát. Egy elégedett böfögéssel nyugtáztam a hideg frissítőt.
– Van egy olyan érzésem, hogy maga nem idevalósi – szólalt meg végül a férfi.
– Jól látja. Messziről érkeztem, és csak néhány napot szeretnék Lut Gholeinben tölteni – feleltem.
– És aztán hova tovább? – kérdezte kíváncsian. A zsebéből elővett egy rongyot, majd törölgetni kezdte vele az egyik söröskorsót.
– Még nem tudom. Amerre jól esik… bőven van még időm eldönteni.
A fickó összeszűkült szemekkel figyelt, majd bólintott. – Ahogy gondolja.
Nem tett fel újabb kérdéseket. Ittam még egy korsó sört, majd kiléptem a fogadóból.
Valójában eszem ágában sem volt néhány óránál több időt tölteni a városban: nagyon is siettem. Tudtam, hogy a nyomomban vannak, és hogy még ma elérik a várost. Sejtett valamit a kocsmáros is, mikor kérdezősködött, de jobbnak látta, ha nem üti bele az orrát a dolgomba. Mindenkinek megvoltak a maga problémái: neki is, és nekem is. Hiába volt varázslatosan gyönyörű Lut Gholein, kénytelen voltam még aznap felbérelni egy megbízható hajóst, hogy vigyen át engem a tengeren egyenesen Kurastba…
—
A kényelmetlen, rácsos ketrecben üldögélve rájöttem, hogy az életem egyik legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy megtámadtam a Vajákost. A saját irhámat kellett volna mentenem, és csak a legvégső esetben szabadott volna harcba bocsátkoznom. El kellett volna menekülnöm; akkor még talán lett volna egy kis esélyem, hogy kitaláljak Torajanból. De most, hogy fogva tartanak a dzsungel szívében, az a cseppnyi remény is elpárologni látszott…
Folytatás következik
Forrás:
- Minisun
