DeadBard lelkesedése nem lankadt, folytatta művét és meg kell mondjam eddig nagyon jól halad. Aki még nem olvasta az első fejezetet az itt megteheti. Hamarosan nyílik egy Novellás-gyűjtemény az oldalon, de ehhez először is azok jelentkezését várom, akik fognak írni/írnak/írtak Diablo univerzumában játszódó novellát. Kapcsolat az Impresszum menüpont alatt.
Diablo: Fagyhalál
DeadBard tollából
– 2. fejezet: A bosszú íze –
Az egyébként kőfal szilárdságú jégtakaró melyet a már hullák vére által keveredett nagy mennyiségű hó fedett, hirtelen repedezni kezdett, oly játszi könnyedséggel, mint mikor a szikkadt földet egy bot segítségével piszkálgatni kezdjük. Pár pillanat elteltével nem látszott más, csak hogy a hosszú égető fémhuzal kiszakad az azt eddig fogva tartó börtönéből. Az elé táruló látvány döbbenetes volt: A vastag, fagyott vízburok ócska tükörként hullott szilánkjaira, de földre már csupán cseppfolyós állapotban érkezett a hosszú rugalmas végtag poklokat idéző hőmérséklete végett. Ez a folyamat egy olyan láncreakciót indított el, ami lavinaként sújtott le az addig csak néma statisztaként szemlélődő démonhordára. Másodpercekig csak megrettenve álltak s bámulták a nem emberi lénytől származó brutalitást, majd feleszmélve még nagyobb sokkhatás érte őket, mikor rádöbbentek: Az a valami ott egy ember… Az Ember.
A tűzforró plazmaszerű végtagot szorongató tenyérpáros hatalmasat lendített ellenfelén, s az rögtön egyensúlyát vesztve repülni kezdett. A vaskos marok elengedte az addig szorongatott forró csápot, s a 140 kilós tömény izomköteg a lény háta felé vette az irányt. Hirtelen egy hatalmas kétkezes balta váltotta fel az eddig csapdába szorult szörnyeteg végtagját. A balta hatalmas volt, egy jól megtermett parasztlegénynek valószínűleg már a megmozdítása is komoly erőfeszítéseket okozott volna, de neki kellő ereje és tapasztalata volt már forgatásához. A hatalmas fegyver egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott. Markolata végig démonok lenyúzott bőrével és szőrével volt befedve, ezzel is gátolva az izzadt újjakkal szorongatott eszköz csúszását. Továbbá elrettentésképpen is megfelelő célt szolgált, bármely alsóbbrendű kis pokolfajzat elkerülte az amúgy rúnákkal tarkított démonbőrrel fedett pusztító vágóeszközt. A balta éle olyan fényes volt, hogy mikor előrántotta alkalmazója, szinte lángolni látszott, mikor a csillogó hó visszaverte az egyébként fényesen sütő nap sugarait a tükörhöz hasonló éles vágófelületre. A levegőben akrobatikus mutatványokat végző pokolfattyúnak földet érni sem volt ideje, a mamutlábak nekirugaszkodtak, s hatalmas lendülettel a démon fejét célozták meg. A barbár miután földet ért, flegma mozdulattal féloldalasan a háta mögé bámult, ahol nem látott mást, mint patakokban zuhogó vért, sebesebben aláhulló agyvelőt, s gyomormaradványokat. Miután megbizonyosodott kihívottja haláláról vetett egy pillantást a gyilkos eszközre. A vér teljesen más értelmet adott az addig fejedelminek számító fény áldotta fegyvernek. A gyorsan alvadó vért futtában megízlelő nyelv elégedetten tért vissza a szájnyílásba, s az íz melyet hírként vitt nem okozott csalódást. Az eddig érzéketlennek mondható szinte teljesen kopasz tetoválásokkal tarkított arc, most valami teljesen más ábrázatot öltött. Az éles és egyben szúrós tekintet a horda fennmaradt tagjaira vetődött. A hatalmas talpak viszonylag gyorsan, de annál inkább erőteljesen a kis csoport felé vették az irányt. Lépten-nyomon, fel-felszakadozó jégburkolatok maradtak hátra nyomot hagyva a brutális gyilkoló gép mögött. Mire a megrettent démonok észbe kaptak a hatalmas testhezálló bőrvértes monstrum már a csapat kellős közepén állt, és épp kettéhasította az egyik rothadó test, fejének aligha csak nevezhető részét, majd ezután hatalmasat lendítve lábán, játszi könnyedséggel szakította ketté a már amúgy is kimúlóban levő szerencsétlenséget. A vér szinte már mindenét befedte, de minél több vér érte testét a gigászi gyilkoló gép annál brutálisabb műveleteket hajtott végre. Tudta, itt már ösztönösen kell cselekednie, nincs ideje gondolkodni, s amíg ez eljutott az agyáig, már egy újabb hadműveletet hajtott végre. Mintha csak egy természeti csapás keletkezett volna a rémségek között, egy hatalmas tornádó képében kaszabolta halálra a már amúgy sem élőnek nevezhető tömeget. A körforgás befejező mechanizmusa nem teljesen a megszokott: „megáll és lepihen†koncepció alapján ment végbe. Mikor a támadás alább hagyni látszott, nem habozott, a baltát azon nyomban a még meglévő lendülettel egy másik akkorra már megrettent menekülő tüskés démonhoz vágta. A fegyver éle úgy hasította ketté az egyébként eléggé groteszk testet, mintha csak kést döfnénk egy hulló falevélbe. A vértől bőrigázott harcos nem állt le, látta még mindig van három a gyávák mostanra már széthullott társulatából.
A szadista vadállattá vált hős kis fujtatás után újra nekiiramodott, s most még hatalmasabb erővel vágott neki a végső összecsapásnak. A hó nagy távlatokban szertefoszlott léptei nyomán, a jég széthasadt és fel-feltört újabb nyomokat hagyva a brutális bosszúálló lépte nyomán. Mire a lángvérű csápos förtelmek feleszméltek hogy társuk kettéosztódással vallott hatalmas kudarcot, addigra “Az Ember” már vészesen gyors iramban feléjük tartott, s tudták itt meneküléssel már semmire sem mennek, több esélyük van, ha felveszik a harcot a dühöngő őrülttel. A dögök letérdeltek, tenyereiket a földhöz szegezték, s egy halálos csapdát terveztek támadójuk ellen. A vér ízétől megrészegült harcos tolvajokat megszégyenítő gyorsasággal szökkent el a földből előtörő rubint színű, izzó karószerűségek mellől. Az egyik majdnem elkapta, egy kis szőrt le is égetett a bundás lábbeli széléből, igaz nem maga a forró ostor perzselte közvetlen, inkább csak a belőle áradó hő, mely az azt körülölelő kis szállingózó rovarokat is hamvasra égette. Mire a jobb szélső kreatúra felemelkedett volna, már szájában két tenyér helyezkedett. Formához simulóan megragadta felső illetve alsó fogsorát, és feszíteni kezdte, a dög mire támadójára szegezhette volna fegyverét, már kettészakított állkapoccsal hullott alá a hamvassá porladt jég parazsas felszínére. Szinte látszottak az inak és erek, amint egy részük kiszakad a holt áldozat arcszerkezetéből és a két kézben tartott álkapocshoz tapadnak. Újabb pokoli hőmérséklettől perzselő fémhuzalok közelítettek felé. Ezúttal a bal oldali lény próbált meg kikezdeni vele, a masszív test hárított, kitért a plazmaszerű lángcsóva elöl, s azon nyomban a származási hely felé szökkent. Még vissza sem ért a támadó eszköz, használója már képtelen volt az életnek bármilyen aprócska jelét is mutatni, egyedül csak a két oldalról a koponyájába fúródott álkapocs volt az, ami újdonság volt számára és felmutathatta magán.
Ahogy a két kéz széthúzódott az éles fogakkal összeékelt pofától úgy tépte ketté azt a groteszk csontokkal tarkított arcszerkezetet, mintha csak valami ócska tekercs lenne. A végtagok távolodásával az arc kettéfeszült majd széthasadt.
Az agy még vértől lüktetett, s bizonyos helyeken nagy nyomású vízköpőként ontotta magából a nemrég még éltető hatással bíró friss vért. Hirtelen korlátozva érezte magát. Valami kellemetlen forróságot érzett dereka körül mely épp összepréselni készült nem mindennapinak mondható testalkatát. Az ostorként funkcionáló lávahőmérsékletű fémkötelék olvasztani kezdi a testet védő fém, illetve bőr összetételű vértezetet, amely a mozgásnak még csak a legkisebb korlátozására is alkalmatlan. Tökéletes védelmet nyújt kisebb támadások ellen, de ehhez foghatóhoz nem igazán volt még szerencséje. A barbár higgadtan áll, szép lassan megfordul, Yeti talpaknak tűnő lábáról leporlik a hamvas fehér hó, amely a csata hevében került rá, s mostanra csak a vér által hozzátapadt jégdara díszíti az egyébként hatalmas végtagokat. Felfelé haladva fekete, bőrből készült combvédőjéről szivárog a vér, mely nem sajátja. Derekát az imént említett lávapóráz szorongatja, izmoktól duzzadó felsőtestét szintén fekete, bőrvért fedte, vállán, oldalán, és hátán, mesteremberek által kovácsolt díszes motívumok rajzolódtak, melyek a díszítettség mellett hasznosak voltak bizonyos testrészek fokozott védelmére is. Hátán fémes gerincforma tekergett egészen a nyakáig, ahol is a jelenleg vértől ázott két agyarakból és acélból készített vállvédőhöz kapcsolódva fejezte be testhez álló feladatát. Az egyébként egyszerű fekete vértezet most bordón mutatkozott, a ráalvadt vér hatására. Karjaiban duzzadtak az erek, megfeszült izmai gondoskodtak arról, hogy a ráspriccelő vér ne tudjon könnyen rádermedni. Nyakán egy nonfiguratív mintájú rúna terjeszkedett egészen az arc aljáig, ahonnan már csak jobb oldalt folytatódott, ott is csak kis részét takarva az egyébként hófehér bőrrel takart emberi koponyának. Haja szinte eltűnt a ködben, hála szürkeségének s hosszúságának. Többnyire befonva, összefogva hordozta, hogy a csatában még csak a legkisebb zavaró tényezőt se jelentse számára. Arca Merev volt, és szinte teljesen szimmetrikus volt, leszámítva azt az egyetlen sebhelyet, amely szintén a fej jobb felén éktelenkedett a homlok közepétől egészen az arcig keresztül pásztázva dús szemöldökkel párosított látószervén, mely szerencsére nem károsult eme múltbéli vágás hatására. Miután Dhen Thorr szembefordult áldozatával, az emberi és démoni szempár egymásra szegezte tekintetét. Dhen arcára vérfagyasztó mosoly szélesedett, miután észrevette, hogy az egyre jobban alábbhagyó köd szürkületében tőlük alig fél méterre egy hatalmas sziklafal emelkedett elő hirtelen a semmiből. A vér festette fogak megvillantak ellensége szemeiben, ettől láthatóan megrettent, de a következő dolog, amit érzékelt nem volt más, minthogy félig a jéghegy tartozékává vált. Utolsó emléke pedig nem más, mint Dhen vészesen felé tartó vértől ázott ökle volt.
A szadista vadállattá vált hős kis fujtatás után újra nekiiramodott, s most még hatalmasabb erővel vágott neki a végső összecsapásnak. A hó nagy távlatokban szertefoszlott léptei nyomán, a jég széthasadt és fel-feltört újabb nyomokat hagyva a brutális bosszúálló lépte nyomán. Mire a lángvérű csápos förtelmek feleszméltek hogy társuk kettéosztódással vallott hatalmas kudarcot, addigra “Az Ember” már vészesen gyors iramban feléjük tartott, s tudták itt meneküléssel már semmire sem mennek, több esélyük van, ha felveszik a harcot a dühöngő őrülttel. A dögök letérdeltek, tenyereiket a földhöz szegezték, s egy halálos csapdát terveztek támadójuk ellen. A vér ízétől megrészegült harcos tolvajokat megszégyenítő gyorsasággal szökkent el a földből előtörő rubint színű, izzó karószerűségek mellől. Az egyik majdnem elkapta, egy kis szőrt le is égetett a bundás lábbeli széléből, igaz nem maga a forró ostor perzselte közvetlen, inkább csak a belőle áradó hő, mely az azt körülölelő kis szállingózó rovarokat is hamvasra égette. Mire a jobb szélső kreatúra felemelkedett volna, már szájában két tenyér helyezkedett. Formához simulóan megragadta felső illetve alsó fogsorát, és feszíteni kezdte, a dög mire támadójára szegezhette volna fegyverét, már kettészakított állkapoccsal hullott alá a hamvassá porladt jég parazsas felszínére. Szinte látszottak az inak és erek, amint egy részük kiszakad a holt áldozat arcszerkezetéből és a két kézben tartott álkapocshoz tapadnak. Újabb pokoli hőmérséklettől perzselő fémhuzalok közelítettek felé. Ezúttal a bal oldali lény próbált meg kikezdeni vele, a masszív test hárított, kitért a plazmaszerű lángcsóva elöl, s azon nyomban a származási hely felé szökkent. Még vissza sem ért a támadó eszköz, használója már képtelen volt az életnek bármilyen aprócska jelét is mutatni, egyedül csak a két oldalról a koponyájába fúródott álkapocs volt az, ami újdonság volt számára és felmutathatta magán.
Ahogy a két kéz széthúzódott az éles fogakkal összeékelt pofától úgy tépte ketté azt a groteszk csontokkal tarkított arcszerkezetet, mintha csak valami ócska tekercs lenne. A végtagok távolodásával az arc kettéfeszült majd széthasadt.
Az agy még vértől lüktetett, s bizonyos helyeken nagy nyomású vízköpőként ontotta magából a nemrég még éltető hatással bíró friss vért. Hirtelen korlátozva érezte magát. Valami kellemetlen forróságot érzett dereka körül mely épp összepréselni készült nem mindennapinak mondható testalkatát. Az ostorként funkcionáló lávahőmérsékletű fémkötelék olvasztani kezdi a testet védő fém, illetve bőr összetételű vértezetet, amely a mozgásnak még csak a legkisebb korlátozására is alkalmatlan. Tökéletes védelmet nyújt kisebb támadások ellen, de ehhez foghatóhoz nem igazán volt még szerencséje. A barbár higgadtan áll, szép lassan megfordul, Yeti talpaknak tűnő lábáról leporlik a hamvas fehér hó, amely a csata hevében került rá, s mostanra csak a vér által hozzátapadt jégdara díszíti az egyébként hatalmas végtagokat. Felfelé haladva fekete, bőrből készült combvédőjéről szivárog a vér, mely nem sajátja. Derekát az imént említett lávapóráz szorongatja, izmoktól duzzadó felsőtestét szintén fekete, bőrvért fedte, vállán, oldalán, és hátán, mesteremberek által kovácsolt díszes motívumok rajzolódtak, melyek a díszítettség mellett hasznosak voltak bizonyos testrészek fokozott védelmére is. Hátán fémes gerincforma tekergett egészen a nyakáig, ahol is a jelenleg vértől ázott két agyarakból és acélból készített vállvédőhöz kapcsolódva fejezte be testhez álló feladatát. Az egyébként egyszerű fekete vértezet most bordón mutatkozott, a ráalvadt vér hatására. Karjaiban duzzadtak az erek, megfeszült izmai gondoskodtak arról, hogy a ráspriccelő vér ne tudjon könnyen rádermedni. Nyakán egy nonfiguratív mintájú rúna terjeszkedett egészen az arc aljáig, ahonnan már csak jobb oldalt folytatódott, ott is csak kis részét takarva az egyébként hófehér bőrrel takart emberi koponyának. Haja szinte eltűnt a ködben, hála szürkeségének s hosszúságának. Többnyire befonva, összefogva hordozta, hogy a csatában még csak a legkisebb zavaró tényezőt se jelentse számára. Arca Merev volt, és szinte teljesen szimmetrikus volt, leszámítva azt az egyetlen sebhelyet, amely szintén a fej jobb felén éktelenkedett a homlok közepétől egészen az arcig keresztül pásztázva dús szemöldökkel párosított látószervén, mely szerencsére nem károsult eme múltbéli vágás hatására. Miután Dhen Thorr szembefordult áldozatával, az emberi és démoni szempár egymásra szegezte tekintetét. Dhen arcára vérfagyasztó mosoly szélesedett, miután észrevette, hogy az egyre jobban alábbhagyó köd szürkületében tőlük alig fél méterre egy hatalmas sziklafal emelkedett elő hirtelen a semmiből. A vér festette fogak megvillantak ellensége szemeiben, ettől láthatóan megrettent, de a következő dolog, amit érzékelt nem volt más, minthogy félig a jéghegy tartozékává vált. Utolsó emléke pedig nem más, mint Dhen vészesen felé tartó vértől ázott ökle volt.
Folyt. köv
