“Egy kis tánc”-novella Blackzeustól

Blackzeus, egy lekes olvasónk küldte az “Egy kis tánc” c. Diablo témájú novellát, mely annak ellenére, hogy rövidnek tűnhet, korántsem mentes az izgalmaktól és kellemes percekkel kárpótolja az olvasót, amennyiben nekilát elolvasásához. Jó szórakozást hozzá mindekinek.

   Kopp, kopp, kopp… gyorsabban majd újra; és vég nélkül szüntelen. Esett az eső! Bocsok összeszűkült szemmel tekintett a sötétségbe. Fázott és didergett, de éber maradt, mert hiába lesett jobbra vagy balra; – egyedül csak Ő állta a sarat ezen az éjjelen. Lassan megmozdult, érezte, ahogy páncélja merevítései között a víz utat talál és egyre nagyobb foltban ázik át ruházata.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel, majd hangosan szónokolt a levegőbe miközben megfordult a kőfalon a falu felé. – Miért megint én?! Miért! Haaaaa! Rohadt banda, állandóan csak a kocsmában ejtőznek! Bah, három ház, egy csehó. És ezt a szemétdombot hívják fontos központnak? – üvöltötte a sötétségbe.
   Válasz nem volt, csak az eső kitartó kopogása a sisakja peremén. Bocsok elkenődött, úgy érezte, cserbenhagyták. Már nem figyelt kifelé, nem érdekelte mi van a sebtében pakolt fal mögött. Lassan leemelte apja szárnyas sisakját és hagyta, hogy a víz pár kortynyit teljen benne. Felhörpintette tartalmát, majd bosszúszomjasan kiköpte a kocsma felé.

    Lassan megfordult amint visszarakta a fejfedőt ázott fejére.  
   Bocsok még sose volt harcban. Soha nem látott semmit abból a szörnyűségből, amit az emberek mesélnek. Tudta, hogy az apja nagy harcos volt és meghalt. Azt viszont Ő sem tudhatta, hogy minden hév, amit a fiatal vére táplál benne, egy pillanat alatt különös érzetté foszlik. Félelemmé! Bocsok, épp hogy le tudta húzni a fejét! Az arca megperzselődött a mellette elhúzó tűzgolyótól. Reszkető kezekkel nyúlt a kőfal bástyájához, hogy felhúzhassa félelemtől elernyedt testét. A két szempár először nem látott semmit, majd valahol messze a távolban megvillant egy húscafatokat tartó fehér lábszárcsont. Aztán kicsit odébb egy másik, majd újabb és újabb. Vagy fél tucat holt mászott a falak felé az esőáztatta magas fűben. Bocsok, lassan végighúzta mind a tíz körmét az ázott malteron, majd úgy indult meg, mint golyóbis a katapultban. Keze reszketett a félelemtől, ujjai sajogtak az imént szerzett sérülés miatt. Nem is tudott rendesen megkapaszkodni a vizes falétrában. Seggel ért a sárba. Sisakja leesett a fejéről a fűbe, de nem törődött vele, csak szaladt a kocsma irányába.  
   Porfészek igazán megérdemelte a nevét. Az emberek nemrég alapították az egyik kereskedelmi út mentén, nem messze a barbárok havas földjeitől. Pár menekült család telepedett le itt és kereskedésbe fogtak. Árulták a semmit, hisz semmilyük nem volt azon kívül, amit tudtak. Tudtak vadászni és falat emelni a veszély ellen, ezekben a sötét időkben. Szerencséjükre sok kóbor vándor és kereskedő kért menedéket a sebtében emelt rozoga falak mögött. Fizettek, ahogy tudtak. A kereskedők sörrel és borral. A vándorok pénzzel vagy munkával. Így, Porfészek méltóvá vált nevéhez. Egy kocsma és pár ház a kőfalon belül. Átjáró a tolvajok és hazugok világába.   A csehó mindig tele volt, hisz a vidék összes csavargója itt gyűlt össze. Nem volt közel, se távol egy biztonságosnak vélt hely sem.
   Ezen az estén rengeteg ember gyűlt össze. Részegen és jókedvűen mulatták az élet vélt értelmét és boldogságát, miközben odakint szakadt az eső. Még a lustább őrök is behúzódtak az ajtó melletti asztalhoz egy kis melegedésre! Jókedvük csak egyszer szakadt meg, mikor naplemente után egy vékony alak ült le az egyik asztalhoz. Talán egy nő lehetett, de szürke csuhája nem csak testét, hanem arcának teljes sziluettjét is eltakarta. Soha nem szólalt meg és az arra haladó kocsmáros lánytól sem kért semmit. Csak ült, mint egy szobor. Az emberek csak pár kortynyi ideig méregették, de hát Porfészekben semmit nem illett a másiktól kérdezni. A közömbösség szokványos dolog volt, de mindenki tudta, hogy figyelni kell a másikra.
   Az este úgy indult, mint mindig. Az őrök a sarokban összeszűkült szemmel nevetgéltek. Páran összeverekedtek, de hamar szétszedték őket. Volt, aki az asztal alatt feküdt már, részegen a kutyák mellett és volt, aki dülöngélve állt az egyik sámlin miközben részegen, ordítva énekelt. Senki nem vette észre, hogy a félig nyitott ajtóban egy reszkető fiú áll és sírásra álló arca szomorúbb képet vetített, mint a mögötte tomboló vihar.
 – Megtámadtak minket! – Ordította el magát hírtelen, majd megdöbbenve saját hangjának parancsoló erejétől és a rátekintő összes szempártól, kissé elbizonytalankodva húzta beljebb magát a közeli asztal irányába. Csak a tűz pattogása és a levegőben repkedő legyek zúgása hallatszott pár pillanatig. Aztán hírtelen, mint egy hatalmas hullám, dübörgő hangzavarban megiramodott az egész kocsma egy emberként az ajtó irányába. Borultak az asztalok és a székek a felhördült csőcselék alig bírta kinyomni önmagát a szűk ajtón.
Szerencséjükre a kinti hideg levegő és az eső metsző éle megtántorította az elszabadult nyájat, mert a falu kapuját egy hatalmas jégcsóva találta el kintről. A fakapu nem roppant össze, de kékes fényű derengése ámulatot és káprázatot okozott minden szempárban. Nem is bírt felocsúdni a részeg társaság egy újabb rohamra, mert mire megmozdulhatott volna a tömeg; egy csodálatos fénylő tűzgömböt nyelt el a jég. A kapu nem bírta tovább, beroppant! A törmelék oly erővel repült szét, hogy sokan a kezüket vagy a fegyverként felkapott használati eszközöket, sámlikat emelték fel védekezésként.
    A tömegből egy csuhás, finom alak lépett ki, hogy farkasszemet nézzen a tátongó kapun kívül álló borzalommal. A részeg tömeg csodálattal és birka tekintettel nézett a köntösét leeresztő démoni szépségű, hosszú hajú, szőke nőre. Testhezálló, finoman megművelt fekete bőrruhát hordott, több helyen páncéllal megerősítve.
    Egy fiatalabb részeg vándor törte meg a csendet.
– Szabad egy táncra szépségem? – kérdezte elvarázsolva, de választ nem kapott a lánytól. Fémes hangok csörrentek, amint a keze végein két hatalmas acélkarom megjelent, majd nem volt sehol. Úgy tűnt el, hogy szinte pukkant a levegő a viharban, de a tömeg egy emberként hördült fel és indult meg a falakra és a kapuba, hogy lássa, mi is történik.
   Az éjszaka viharos sötétségében a holtak már elérték a fal alját és a megjelent tömegre tekintettek üveges, rothadó szemekkel. Hírtelen a semmiből egy fekete ruhás női alak tűnt fel. Az egyik kapuban álló csontváz épp megindult volna, de fejét egy gyorsvágású karom leszakította, majd a lány hátba rúgta. Teste darabokra robbant, beborítva rohadt hússal az átázott falat. A harcos leány ügyesen mozgott. Gyorsan és okosan tért ki a kardcsapások és a zombi markok közül. Tervezetten harcolt. Nem akart több ellenséget megsemmisíteni. Terelte őket és töltötte magát. Valami ismeretlen, az emberek számára szinte láthatatlan kis gömbök kezdték körbevonni testét. Úgy nézett ki, hogy igyekezetének haszna nem lesz más, mint saját pusztulása. A csontvázak és zombik már nem törődtek a szurkoló néppel. Felingerelték őket, és dühüket egyetlen célpontra összpontosították. A lányt bekerítették. Többen feljajdultak a falakon. A lányt bíztatták, hogy térjen gyorsan vissza, nem kell több parádé! Ám a harcos csak állt, haja ázottan esett vállára amint megmerevedett. Nem volt több esélye arra, hogy kimeneküljön a körből. Teljesen körbevették, de Ő csak állt! Várt valamire, amire nem is kellett sokat várnia. Az egyik csontváz előre lépett és felemelte két kezét. Az egyikben egy ragyogó kékes fény, míg a másikban egy fénylő tüzes gömb villant fel. A két sugár roppant sebességgel szelte a levegőt a lány felé, de az már tudta mire várt és mit kell tennie. A lány eltűnt és a két ragyogó halálos gömb szétrobbantotta a mögötte álló holtakat. A holtmágus nem érzékelhetett semmit, amint a rúgás elérte mellét. Teste oly gyorsan robbant szét, hogy védekezni se volt ideje, de nem csak húscafat, hanem millió jégtüske is elszabadult arról a helyről ahol éppen állt. A lány körül a holtak sorra dőltek el a vizes, magas fűben. Testük egyik-másik része jéggé fagyva szakadt le róluk, hogy salakos vízzé olvadva áztassák a talajt. Csak a lány állt egyedül a sötét mezőn, mozdulatlanul. Nem figyelt a felordító és tomboló tömeg éljenzésére. Pengéit lassan emelte fel fejmagasságba és kivárt. Figyelt, valamit érzett. Szemeit a táj messzeségébe merítette. Lassan és óvatosan megmozdult, mintha valami finom selyem szőnyegen lépkedne. A tömeg is hírtelen elhalkult. Megérzése nem csalta meg. Szeme világának egy villám adott segítséget. A közelben meglátott egy necromancert, amint épp szaladni készült a messzi biztonságot adó sötétségbe. A lány megiramodott, mint a szél megvadult gyermeke úgy cikázott a sötétségben egyre közelebb érve áldozatához. A halottidéző felsikoltott és megállt. Vékony, síron túli hangon, üvöltve lőtte a lány felé halálos, idézett csontdárdáit. A szellemi testet megformáló nyilak, ragyogó fehér fénysugárként villantak fel az éjszakában. Amint a lány pár lépésnyire ért; a fakó arcú idéző egy fehér gömböt lőtt ki és talált. Az assassin ügyesen védett két acélkarmát felemelve, de a roppant erő földre terítette. Gyorsan felugrott és újra nekifutott. Ekkor egy újabb rémes sugár indult meg feléje, de ügyesen és szándékosan megcsúszott a vizes fűben, hogy a lendület segítségével a teste mellett elsuhanó borzalmat kikerülve célt érjen. Mindkét penge egyszerre nyársalta fel az idézőt. A lány ziháltan térdelő állásban figyelte, amint amaz ágyékából lassan húzódnak vissza a halálos pengék, de nem tette el őket. Mindkét karjának együttes mozdulatával levágta a necromancer fejét.  
  Porfészek falva groteszk látványt nyújtott a kikandikáló holdsugaraknak. Szétdarabolt holtestek a falakon kívül. A kapu romokban és összeégve és mindezek mellett egy hatalmas összesereglett csőcselék, részegen tombolva és ordítva éljenez egy nádszálvékony gyönyörű leányt, aki épp a kocsma előtt állt meg, hogy felvehesse köpenyét. Az assassin felcsatolta a szürke ruhadarabot és odafordult a tömeghez, most látszódott csak a necromancer feje a lány kezében. Unott, hanyag mozdulattal dobta az összegyűlt emberek közé, majd finom nőies gúnnyal megszólalt.
– Akar még valaki táncolni? – vágta oda szavát a megnémult részegeknek, majd megindult az ajtóban álló Bocsok felé. A fiatal fiú nem mert megmozdulni, amint a lány elment mellette. Soha nem hitték el neki, mert sem Ő, sem más nem látta, amint az assassin megsimítja az arcát és odasúgja.
– Köszönöm, hogy szóltál.    

vége