Dübörgő Árny-novella Blackzeustól

Íme egy kis kedvcsináló míg várjuk a Diablo 3-t,újabb novella egyenesen Blackzeus tollából.Jó szórakozást mindenkinek.

Rettegett attól, hogy rátörnek újra azok az álmok, de ez most más volt. Ilyet még soha sem álmodott! Pedig szinte mindig eszébe jutott a múlt. Vagy azzal feküdt és ébredt, vagy üres fejjel tért nyugovóra.

Barbár volt.

Valaha büszke lelkű harcosként élt messze északon. Jól emlékezett még arra, hogy milyen hévvel ment a csatába, amikor Baal ostrom alá vette Harrogath városát.
Akkoriban fiatal volt és erőtől duzzadt, acélos karjainak egy kósza csapásától fák törtek ketté.

Emlékezett Sanctuary dicső világára. Ám arra is, amikor még Diabló a földön járt. És ne lett volna olyan ország, ami ne rohadt volna a halál bűzős leheletétől.

Lassan kikószálódott az ágyból és felöltözött. Nem tudott már aludni. Újra meg újra, évek óta minden nap elfogta az a kegyetlen érzés, ami dicső, harcos múltjának végét jelentette.

Undorodott önmagától!

Megszégyenülten gondolt akaratának kudarcára.

Lassan felemelte megöregedett és elvékonyodott kezeit a félhomályban. Szemei már nem a valóság szürke árnyait látta, hanem két páncélt viselő kezet, amint a pallosát szorítják.

Vervick nem tudta meddig állhatott így, de egyszer csak azt vette észre, hogy a székének karfáját szorítja.

Kicsi könnycsepp hagyta el a szeme sarkát. A kitörésre gondolt és a szégyentelen futásra, amint társait magára hagyta a bezárult csapdában.

Gondolatait egy apró halk nesz szakította félbe.

Érdekes sercegő hang idegesítette a fülét a sötétben.

– Rohadt patkány! – mondta maga elé és lassan hátrált az ajtóig, hogy megmarkolhassa hű kardját.

Felemelte a feje fölé és lecsapott az ágy és a fal közt kaparászó testre.

Ám nem úgy sikerült, ahogy tervezte. A kard éle valami lágy kocsonyás testbe hasított. Olyan nagy volt akár egy malac, de oly ocsmány, mint egy vörös fényben pompázó meztelen csiga. Halk visító hanggal adta ki lelkét, majd felizzott és sok apró kis parázsszemre hullott szét.

Vervick meglepődve hőkölt hátra. Rémület fogta el, amint meglátta a tetem helyén ólálkodó, tűzzel mart lyukat.

Eszébe jutott mi ez!

Nem is figyelt már arra, hogy a parázsszemek milyen gyorsan égették be magukat a fal, fából készült elemeibe.

Már az ajtónál járt, amikor a lepedő sarkai lángba csaptak. Nem törődött vele, megmarkolta azt a régi zsákot és kihátrált az ajtón.

A sötétben magabiztos kézzel csatolgatta fel a páncéljának részeit. Évek óta nem volt rajta. Sok mindent nem is tudott felrakni magára. Egyszerűen nem bírta el.

A ház kis ablakából erőteljes vörös fénynyalábok kandikáltak kifelé, tudta, hogy nincs remény az oltásra. Ez nem közönséges tűz!

Sebesen indult a nehéz fémek súlya alatt a falu irányába, ami nem volt messzebb két kőhajításnál.

 

A kovács háza a falu közepén állt. Nagydarab és tekintélyes ember volt a földművesek között. Nem sokan mertek ujjat húzni vele, de most nagyon mérgesen állt az ajtajában, miközben a falu vénjének sikoltását hallgatta.

– Mi van már megint? – kiáltotta hátulról a felesége.

– Mindjárt csönd lesz! – morogta vissza az asszonynak, majd megmarkolta a legnagyobb kétkezes kalapácsát és elindult a tébolyult felé.

Kissé megnyugodott a lelke mire odaért az öreghez, aki így közelről olyan képet mutatott mintha egy madárijesztő harci díszben.

Csodálkozva tekintett a távolban égő házra, de dühe egyből visszatért.

Szólni akart volna, ám megelőzték a köréjük álló összecsődült tömegből.

– Mit tettél Vervick? Megint rémálmod volt? Felrúgtad a gyertyát? – jöttek sorban a megvető kérdések.

A kovács kiengedte dühét. Rettentő mély és erőteljes hangon hordta le a megvénült barbárt.

– Vervick! Elegünk van abból, hogy minden hónapban felversz minket az éjszaka kellős közepén!

– Nem, ez most más! Láttam és ledöftem! – vágta vissza védekezően. Ez egy ivadék volt. Biztos vagyok benne, hogy egy Pit üreg van a falu alatt telis – teli tűzdémonnal.

A tömeg nem szólt semmit, vérágas szemek sokaságai néztek az öregre.

Végül újra Pren a kovács szólalt meg. Igaz most halkabban és kimértebben, mint szokott.

– Egy éve nem volt a környéken egyetlen egy elkószált démon vagy túlélő sem. Baal seregeinek martalékai nyugton hagynak minket.

– Higgy nekem! – szólt rá Vervick, de választ senkitől sem kapott. Gondterhelten nézett maga elé majd tárgyilagosan megszólalt.

– Akkor szólok a paladinnak!

Az öreg otthagyta a hitetlen falusiakat és elindult a végekre, hogy felébressze Govhartot.

– Legalább nem én csapom agyon! – szólt utána Pren.

Ennek az egy mondatnak volt a legnagyobb visszhangja. Egyetértésben vonultak vissza az emberek, de páran elindultak a szinte porrá égett ház felé, hogy megakadályozzák a tűz továbbterjedését.

– Azért különös, hogy milyen gyorsan leégett az a viskó – morogta maga elé a kovács.

Vervick – a házához képest – a falu átellenes oldalán rohant a szekérúton. Ahogy elhagyta az ismerős buckákat már látta is a véget, amin a régi őrtorony állt.

Az utolsó lépéseket fáradtan és lihegve tette meg. Kardját már csak húzta maga után, de volt még benne annyi erő, hogy amikor odaért a markolat végével verje a faajtót.

Ekkor hatalmas rengés vetette le lábáról. Hátára esett és csodálkozva fordult meg, hogy visszanézhessen a falu irányába.

A magas fűből lassan és óvatosan kandikált kifelé. Nem látott semmit az éjszakában.

Ekkor kicsapódott az ajtó és Govhart állt ott teljes harci díszben.

– Láttam leégett a házad! Jól vagy? – kérdezte aggódva, miközben a nála lévő fáklyával bíbelődött.

Választ sem várva felemelte az öreget és behúzta a torony aljába.

Vervick nyelve azonnal megeredt. Mesélni kezdte mit talált és látott az ágya sarkában. A lovag nem szólt semmit, összeszedte azokat a dolgokat, amiket magával akart vinni, de közben látszott rajta, hogy figyel.

– Jól van! – szólalt meg végül majd hozzátette. – Maradj itt és nyisd fel a lépcső alatti csapóajtót, majd menj végig a járaton és vedd le a lakatot a vasajtóról. Felkészülünk minden lehetőségre! – fejezte be a mondatot és átadta a kulcsot.

Választ nem várt, gyors léptekkel kilépett az éjszakába.

Vervick pár pillanatig tétován állt, aztán ahogy a kapott parancsot kapta, hírtelen megindult.

Leakasztott egy fáklyát és felnyitotta a csapóajtót. Meglepetésére vastag, jól járható kőlépcső fogadta.

Gyorsan végigsietett a széles járaton és hamar oda is ért a végében álló vasajtóhoz.

Kinyitotta és meglepetésére könnyedén el is mozdította.

Soha nem gondolta, hogy ilyen nagyméretű menekülő-folyosó van itt.

Meglepetését inkább az fokozta, hogy az ajtó a toronytól elég távol egy kis völgyben nyílt ki.

Gyorsan visszasietett és közben minden falra akasztott fáklyát meggyújtott.

A torony tetejére már sokkal nehezebben ért fel. Kimerült a végére.

Amint fent állt a bástya tetején már látta a falut.

Egyik – másik ház is lángolt már. Embereket látott rohangálni, amint a tűzet próbálták oltani, sikertelenül.

Látta amint a lovag odaér a falu széléhez, hisz a fellobbanó lángok fényei jól megvilágították a páncélját.

Újabb rengést érzett, de ebbe már a torony is beleremegett. A távolból hangos sikolyok érték el a fülét. Látta amint az emberek futni kezdenek feléje, és hogyan küzd Pren és Govhart egymás mellett a kis téren. Viszont nem látta, hogy kik ellen harcolnak.

Újabb rengés.

Oly hatalmas volt, hogy a torony pár bástyája leszakadt, Ő magát pedig a kőlapra vetette a láthatatlan erő.

Amint feltápászkodott megrökönyödve vette észre, hogy a falu főtere beszakadt.

Egy mély barlang tátongott alant, amiből furcsa vörös fények törtek a felszínre. Sok kis izzó vörös és lángszínű csúszómászó tódult ki az üregből. Undorító sikolyuk elnyomta a falusiak jajveszékelését.

Az ég is hírtelen narancssárga fényben kezdett pompázni, de nem kelet felől. Ez nem a nap volt, hanem valami más, valami idegen.

Az égi-fény erősödött és narancsból vörösbe ment át. A falu közepén is megjelent egy hatalmas fekete kéz, amint a barlangból kinyúlva lassan, de erőteljesen húzta magát egyre feljebb.

Minden ház lángolt már, vagy porrá is égett. Sokan a falu másik oldalán rekedtek, de nem tudtak menekülni. Az erdőből árnyak léptek elő és legyűrték a rémült embereket.

Azok, akik nem tudtak a torony irányába szaladni, élve hamvadtak el borzalmas haláltusa közepette.

Sorra bukkantak fel kisebb-nagyobb, eddig még soha nem látott démoni teremtmények a falu irányába tartva. Az egyetlen szabad utat már csak Govhart tartotta nagy nehézségek árán.

A paladin bevetette a legerősebb fegyverét. Egy varázs kalapácsot. Amint elhajította fegyverét egy kört írt le körülötte és újra és újra, míg olybá tűnt, hogy sok-sok acél kalapács pörög körülötte.

Az a szörny, ami közelebb lépett azonnal elpusztult az elvarázsolt fegyver ütése nyomán.

Csak a kovács maradt egyedül mögötte, hogy azokat a lényeket agyon csaphassa, amik nem sérültek meg vagy túlélték a varázslatot.

Vervick jól látta, hogy csak pár tucat ember és néhány gyerek maradt életben. Gyors léptekkel közeledtek a torony felé.

Tettre szánta magát és lesietett, hogy fogadhassa őket.

– Tudtam én, tudtam, azok a bolondok nem hallgattak rám! – kiáltott fel fájdalmasan miközben szaladt lefelé a kőlépcsőn.

Az ajtót gyorsan kitárta s nem is kellett sokáig várnia az első érkezőre. Olyan égett szagot hozott az az ember magával, hogy az öreg hátratántorodott.

– Gyorsan lefelé! – mutatott a csapóajtóra.

Egyre többen érkeztek meg, sokan sikoltottak a fájdalomtól. Szinte mindenkinek égési sérülése volt.

– Le és tovább! Le a völgybe! – kiáltotta Vervick a jajgatókat átüvöltve.

Aztán hírtelen csönd lett.

Mindenki elmenekült a folyósón keresztül. Csak a távoli morajlás hangja erősödött egyre jobban.

Ekkor hírtelen a semmiből Pren lépett elé. Véres volt és égett. Rengeteg sérülés borította testét, de láthatóan ereje teljében volt.

– A paladinunk meghalt! – fakadt ki, ahogy levegőért kapkodott.

– Hogyan?

– Elfogyott az ereje! Megpróbált egy kis kék fiolából inni valamit. Ám annyi izzó démon ugrott rá azonnal, hogy rögtön szénné égett. – válaszolt sajnálkozva, majd kérdően nézett az öregre.

– A többiek lementek a folyóson a völgybe – válaszolta, miközben elreteszelte az ajtót.

– Akkor induljunk mi is!

– Nem, én nem megyek. Maradok! – mondta makacsul Vervick.

Az öreg látta amint búcsút int neki a kovács és eltűnik a lejáratban.

– Becsület! – kiáltotta önmagának olyan hangosan, ahogy csak bírta, majd újult erővel, – ami a lelke mélyéből áradt, – megindult felfelé. Fel a bástyára. Odafent beállt a legvastagabb kőkocka mögé és felemelt kardal csak egy célpontra figyelt. Egy fekete Démonra, ami a sokaság közepén, mint egy hangyakirálynő feléje közelített.

 

Pren amint kiért a völgybe eldobta fegyverét, hogy felnyalábolhassa a legsérültebbeket. Nem nézett körbe, hogy itt vannak-e a szerettei. Tudta, hogy gondolkodni most nincs idő.

– Gyerünk, induljunk! Nem szabad megállni! – kiáltott társaira.

A kis csoport sokkolt állapotban, de követte vezetőjüket.

Hátuk mögött a morajlás egyre hangosabb lett, de valami, ami még borzalmasabb volt, lassan közeledett. Úgy érezték, hogy alig kapnak levegőt, nehéznek éreztek minden egyes lépést.

Kis idővel később a démonok hírtelen megtorpantak és elhalkultak.

Megálltak ők is, mert a föld remegni kezdett! Ez nem olyan rengés volt, mint amit megéltek a faluban. Ez a valami, megfoghatatlan és szörnyű volt. A fűszálak szép lassan meghajoltak, de nem csak körülöttük, hanem ahogy észrevették, mindenütt. A kövek remegni, majd pattogni kezdtek a talajon. Maguk is elvesztették az egyensúlyukat és fekve próbáltak támaszkodni, ám hiába.

Az ég felettük egyre több színben pompázott, hol vörös, hol narancsszínek törtek ki az ég mélységéből.

Sikolyt és dübörgést halottak, ami mindenhonnan terjedt és egyre jobban erősödött.

Pren megpróbált felállni, hogy tovább mehessenek Duncraig irányába, de ekkor egy hatalmas nagy robaj szakadt a világra, ami újra földhöz vágta.

– Iszonyat!– gondolta magában, amikor az eget eltakaró szikla megjelent az ég tetején, hosszú izzó csóvát húzva maga után. Városnyi darabok hulltak alá minden irányba, amint haladt az égen. A szörnyűség megmutatta magát a világnak. Mindenki látta, mindenki megrémült. Robaja messzi vidékekre is elhallatszódott. Egész erdők égtek porrá, amint a leváló sziklányi darabok elérték a céljukat.

Pren döbbentve látta, hogy a lángoló üstökös lassan és komótosan halad célja felé, Tristram irányába.

Elméje szinte megszakadt a sikolyoktól amint föléjük ért.

Földöntúli, démoni hangok és morajlások milliárdjait egyszerre halotta az égből.

Ám, amint a falu fölé ért a jelenség az őrtorony nem bírta tovább, összedőlt és a lehulló kövek agyoncsapták az alatta tomboló hordát.

A kovács csak egy apró, kicsi ember sziluettjét látta a kőfalakról az ég felé rugaszkodni, hogy az alatta vonyító fekete démontest irányába csaphasson kardjával.