Diablo: Fagyhalál
DeadBard tollából
– 1. fejezet: Vihar előtti csend -Â
Remeg a föld. A friss hó szinte csontként roppan a bundás mamutméretűnek mondható lábak alatt, melyen nem lelni mást, mint az égből hatalmas mennyiségből alázúduló hamvas fehér pelyhek maradványait, melyek minden egyes lépésnél leporlanak, de ugyanakkor vissza is kerülnek hordozójukra, hála az orkánként süvítő erős légáramlatnak. Tovább halad. Nem érez mást, csak az arcának mély ráncaiba hasító szél és jégdara éles kombinációját, testét átjárja a csontig ható fagy dermesztő ereje. Menetelés közben egy undorító szagra lesz figyelmes, amit a vihar juttatott el szaglójárataiba. Hirtelen megállt, majd kémlelni kezdte a hatalmas fehérséget, ami bármerre is nézett, minden irányból körülölelte őt. Egyszer csak egy hatalmas füstként terjedő fekete csíkot fedezett fel, mely arra engedett következtetni, valószínűleg az imént orrát facsaró borzalmas bűz is onnan származhat. Égett hús szaga volt ez, de nem állaté vagy bármi másé. Ezt a szagot sajnos túl jól ismerte az évek alatt szerzett tapasztalatok alapján. Égett embernek, s démonnak förtelmes illata keveredett az ott amúgy sem frissnek nevezhető hűvösen izzó levegőben. Valószínűleg nemrég maradhatott abba egy hatalmas mészárlás, ami az imént elméjében felvázolt kép megalkotására ihlette. Szitkozódni kezdett:
-A fény sorvassza el átkozott testeteket ti rohadt ocsmány dögök.
A rövidke mérgelődést követően úti célul az egyébként csontfehér tájat csúfító fekete foltot jelölte meg, minek látványa, s gyomorforgató bűze egyaránt sebesen terjedt a levegőben.
-A fény sorvassza el átkozott testeteket ti rohadt ocsmány dögök.
A rövidke mérgelődést követően úti célul az egyébként csontfehér tájat csúfító fekete foltot jelölte meg, minek látványa, s gyomorforgató bűze egyaránt sebesen terjedt a levegőben.
Nekiiramodván tempója meghaladta az eddigi kétszeresét, s közben csak ez járt a fejében: “Ha végig így haladtam volna, akkor talán most élő testvéreim között lehetnék, s egy újabb diadalittas napot zárhattam volna felbecsülhetetlen értékű társaságukban, de nem így történt. Elég az önmarcangolásból – szólította fel egy hang ködös elméjében bolyongva – ha önmagad felemésztésébe kezdesz, csak a gyengeség jelét mutatnád, s tudom, amint megérzik ezt rajtad, neked rögtön véged.” Kis idő múltán a vaskos “monstrum” megérkezett a vérontás helyszínére, ahol nem látott mást csak egymás hegyén-hátán heverő holt tetemeket mind az ő, mind a démonok oldaláról. A hely különös afféle misztikus aurával bírt, ugyanis míg nemrég még hatalmas viharként zúdult nyakába a hó, addig most szinte szélcsend van. Egyedül az a lágy szellő hasít bele keseredettségtől ráncba fonnyadt arcának gödreibe, melyet már egyébként is jól ismert. Olyan volt, mintha egy könnyed hajlékony jégtakaró simulna arcához. Szétnézett, s többnyire csak elesett bajtársait látta, kiket annak idején háta mögött hagyott egy szebb jövő reményében. Látott olyan embereket kiknek arca a felismerhetetlenségig volt rágva, tépve, szakítva, megcsonkított tetemek hevertek egymáson, vérbe fagyva akár egy emberi húsból és csontokból épített erődítmény apró pici démonok számára. Mikor jobban szemügyre vette a holttesteket és egy furcsa dolgot vélt rajtuk felfedezni: A sebeknél közvetlen égési sérülések vannak, mintha csak egy forró fémcsövet döftek volna át áldozatuk véletlenszerűen meghatározott testtájékán. Nem sokkal a bizarr építmény megszemlélése után, mocorgásra lett figyelmes, látta az egyik hulla tőle nem messze még mozog, talán egy túlélő? Odasietett hozzá, s bár a test enyhe mozgolódást tanúsított, gazdája ettől független levegőt többé már nem vett. Hirtelen az olvadó fém csöpögésére lett figyelmes amint épp az alatta terjeszkedő havat olvasztja párává néhány röpke pillanat alatt. Épp időben hátrált, ugyanis ha reflexei cserbenhagyták volna, akkor most éppen egy a földből lávasugárként kirobbanó nyílegyenes csápon csünghetett volna, valószínűleg holtan. Viszont épp hogy elhátrált, körültekintve legalább 3-4 tüskékkel tarkított lényt látott, kiktől a támadás származhatott és körülöttük pár kisebb említésre sem méltó elbukott démonhoz hasonló alvadt vérrel tarkított csonka félig elrothadt “élő” tetemet látott a förtelmek körül. Ekkor hirtelen minden elsötétült körülötte csak a halott bomlásnak indult honfitársait látta maga előtt, a véres küzdelem zajló részleteit, és a szinte még gyerekeknek nevezhető ifjak karóba húzott testének meggyalázását. Látja, ahogy a tetemekből déltájt szivárgó vér a vaskos felöklelő famotívumra alvad. Látja,  ahogy egy-egy testvérének élve tépik ki beleit, melyet tésztaként fogyasztva finoman elrágcsálnak Ezek után nem volt visszaút, nem volt semmi már, ami visszafogottságra ösztönözhette volna. Hatalmas üvöltést hallatott, maga felől szinte izzott a levegő fagyos ajkai körül, hangjában nem lelhettek mást ellenfelei csak mérhetetlen dühöt, megvetést, s undort, semmi félelem, semmi gyávaságra utaló jel, csak a színtiszta gyűlölet. Mikor meglátta a vastagon izzó fémhuzalt mely elhunyt honfitársa mellkasából tört elő, nem habozott, megmarkolta azt, és sátáni fattyakat megszégyenítő csatakiáltással kísérve húzni, pontosabban tépni kezdte. A barbár érezte, hogy a rubint színben ragyogó végtag már szép lassan a tenyerét fogja égető fájdalomban részesíteni, de hirtelen annyi atrocitásban részesült hogy elméje egyszerűen nem volt hajlandó feldolgozni a fájdalomnak nevezett fizikai sérülés kódját. Tökéletes fogást tapintott, ezek után nem telt bele fél perc, s az egyik tüskés csápkezű teremtmény azon nyomban a földre kényszerült. Azt hitte eljött számára a vég, még nem tudta, hogy ez csupán a kezdet…
Folyt. köv.
A szerzőről: Bár eddig DeadBard-ról még sokat nem hallhattunk, most elhatározta, hogy folytatásos novellát ír, mely a Diablo univerzumban játszódik. Szóljatok hozzá az első részhez, kinek mi tetszik/nemtetszik és lássátok el sok dícsérettel és tanáccsal.
