Újabb hazai novella

Kétes Küldetés – Bevezető

Nyirkos, párás levegő hömpölygött a fák között, mióta egy folyócska közelébe értek, minden reggel szinte köd volt. Már egy hónapja menetelt az átkozott dzsungelben a zakarumita csapat, de csak ketten maradtak. Nem, ez nem a Kurasti dzsungel volt, sokkal ősibb és relytélyesebb annál, Sanctuary keleti földjein. A természet pokoli erőkkel mefertőzött gyermekei kegyetlenül megtizedelték, szabályosan kiírtották a felderítő századot. Arukis és a csapat sexton papja maradtak ketten, mindketten elgyötörten baktattak az ismeretlen mélyébe. A paladin harmincas éveiben járt, varkocsba kötött, szőkésbarna haja volt és vörös szakálla, fehér ember volt. Árva gyerek volt, szülei követként, Kurastba utaztak, de a hajóúton betegség vitte el őket. A tengerészek a kikötőben tanakodva az öreg Meshifre bízták a gyermeket, Ő vitte a Travincali templomba, ott nevelték fel. A sexton szaracén volt. Mondhatnánk, hogy kábé nyolcvan és a halál között, de hihetetlen módon nem látszott rajta a kora. Kopaszra borotvált golyó fejének formájától élesen elütött szögletes, ében fekete szakálla. Feladatuk titkos volt, még Arukis sem tudta mit keresnek, csak egyedül a pap. Nem különösebben ügyes papról van szó, inkább csak egy gyógyítóról, akit valamely módon nem került el annyira a szerencse, mint az elhalálozottak nagy részét. Egy hete még kétszakasznyi zealot élt, nekik nem volt ennyire pimaszul nagy szerencséjük – töprengett el Arukis.

Szabályosan irritálta, hogy a sextonnal kettesben kellett maradnia, de az ő feladata annyi volt, hogy tartsa minden áron életben a szent embert. Egy csont fétis banda volt az, ami üldözte őket, amióta a dzsungelben mélyebbre hatoltak. Ezek a legálnokabb teremtények, amikkel valaha találkoztak az őserdőben. A világkő pusztulása előtt minden másként volt, az efféle kis csont férgek megbújtak sötét nyirkos kazamtákban, de az elmúlt napokban rémálommá váltak támadásaik. Mindig akkor támadtak, amikor a harcosok már végkimerülésükig meneteltek és kicsit megpihentek volna. És nem elég, ha valaki végleg csontszilánkokká zúzott egy ilyen kis élőhalottat, azok ezernyi repesszé tovább robbanva semmisültek meg, súlyos sebeket okozva a közelében lévőknek is. Egyre inkább úgy tűnt, a küldetést vérbe fojtja a dzsungel.

Még mielőtt nekiiramodott a pap, elmormolt egy jégeső varázslatot, amivel lelasította az élőhalottakat, többre nem jutott ereje. Most kellett csak igazán szedniük a lábaikat! Már vagy fél órája futottak a folyópart mentén, mikor Arukis észrevett egy rönktutajt félig a partra húzva, afelé intett, majd visszapillantott a papra, aki szeme lehunyásával nyugtázta a tervet. Ha elérik a tutajt és vízre szállnak, megmenekültek mindketten! A tutajt könnyű volt a vízre lökni, de nem vették észre, hogy ki van kötve! Mindketten álltak rajta támadóik irányába fordulva, kémlelve azokat – de még nem láttak semmit. Ahogy a víz sodrása belekapott a tutaj ormótlan alakjába, a kötelék megfeszült és nagyott rántott rozoga bárkán. A pap még időben térdre rogyott, azonban Arukis lába megcsúszott a nyálkás rönkökön. Az esés pillanatában még kétségbesett tekintettel a sexton szemébe nézett, akinek sikerült időben elkapni a karját. A súlyos páncélzat miatt a vízbe süllyedt ugyan a paladin, de már-már felkászálódott a pap segítségével. Ekkor tetintetük találkozott, és éles suhanás hallatszott: egy dárda állt ki a sexton mellkasából Arukis felé szegezve hegyét. Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Mielőtt a támadót meglátta volna a paladin, a folyó élesen elkanyarodott, ennek köszönhette az életét. — Hogy lehetséges ez – kiáltotta panaszosan – eldobta a dárdát! És ilyen messzire? Még nem is láttuk őket!

A pap homlokán már patakokban gyöngyözött a veríték. Arukis összpontosított, úgy koncentrált, ahogy még azt serdülőként Kurastban tanulta, de mindhiába, mert a rövid dárdát túlságosan erős méregbe mártották, gyenge volt még ekkora dózis hatástalanítására a paladin aurája. A pap egy mondatot préselt ki utolsó leheletével, majd egy varázspálcát nyomott Arukis kezébe és felakadt a szeme. Arukis átkutatta a halott papot és egy medált talált még nála.

-A Szaracén Szerencse talizmánja, gondolhattam volna – morogta – ezt a dárdát már ez sem tudta elhárítani! Ó, hát miféle gonosszal állok szemben!! – üvöltött fel a fiatal parancsnok. Elmormolt még egy fohászt a papért, majd a vízbe lökte az amúgy is igen piciny tutajról. Három nap, három éjjel evezett a tutajon Arukis, mire üldözői lemaradtak. A folyó egészen kiszélesedett, de az óriási fák lombkoronái így is összeértek fölötte. Mindhárom nap ugyanaz a pár szó járt a fejében, amit a pap utoljára mormolt el neki: Iro fénye elvezet hozzájuk… Azt, hogy kihez, mikor és miért, továbbra is rejtély maradt a paladin számára. Akárhányszor elővette a varázspálcát, különös érzés fogta el, valahogy erősebbnek érezte magát mentálisan, de nem sikerült megtudnia, mire jó az. A negyedik reggelen kikötött, keresett egy odvas fát és az üregében elbóbiskolt. Az éj közepén riadt csak fel gyorsan dobogó szívverésére. Halványan pulzáló fény vette körül és forróság öntötte el mellkasát. Annyira megijedt ettől, hogy lefejelte az odvas fa egyik gyökerét. Szitkozódva jutott eszébe, hogy a mellvértje alá rejtette a varázspálcát, amit most óvatosan kihúzott onnan. A rövidke botocska végén smaragdszínű drágakő világlott, valószínű erre az energiára riadt fel álmából. Talán ez a piszkafa lenne a megoldás kulcsa? – és megvetően tekintett a tenyerében tartott tárgyra. Felállt és kinyújtózott. Nem tudta miért, de erős késztetést érzett arra, hogy északkelet felé vegye az irányt, megrándította a vállát, felkapta pajzsát és hátizsákját, majd útnak eredt. Már jó pár órája kutyagolt, mikor egy kövekkel kirakott ösvényt pillantott meg. Az ösvény irányába tekintve látta, hogy az erdő sokkalta sűrűbb arrafelé. Már estefelé járt és egyre sötétebb lett az ösvény, olyannyira, hogyha felnézett még a csillagok vagy a hold fénye sem látszott. Azon kapta magát, hogy egyetlen fényforrása a kis smaragd volt a botocska végén. Zölden világított, mint egy kis fáklya, a tegnapi fényénél sokkal erősebben! Ismét felidézte a sexton szavait magában: – Iro fénye elvezet hozzájuk… Hmm. Ha ez igaz, akkor jó úton járok. Még pár órát sétált a sötét éjszakában, majd mielőtt nyugovóra tért néhány óriási levél alatt, amelyek eltakarták, elrágcsált egy édesgyökeret. Amióta üldözték őket a dzsungelben, nem tudott vadászni, mert könnyen észrevették volna ellenségeik. Még Kurastban tanították neki, mely növények mérgezőek és melyek ehetőek a természetben – igen, nagyon sokoldalú tudásra tettek szert a paladin tanoncok kiképzésük során. Talán ez volt az első nyugodt éjszakája ebben a ’zöld pokolban’.

Teljesen kipihenten ébredt, bár kicsit éhes volt. Folytatta útját az ösvényen, és azt figyelte meg, hogy sokkal csendesebb az őserdő errefelé. Nem baj – nyugtatta magát – legalább messzebbről meghallom, ha veszély fenyeget. A kikövezett utacska hol jobbra, hol balra kanyargott, talán kicsit lejtett is. A félhomályban és a sok imbolygásban teljesen elvesztette időérzékét Arukis. Emlékeit idézgette föl, szüleiről fantáziált, közben közvetlenül maga előtt az út lerakott köveit nézegette. A mély gondolkodásban egyszer csak arra lett figyelmes, hogy ismét Iro világít csak a kezében és léptei mintha visszhangoznának. Előre nézett, megemelte a zöld fényű fáklyát és egy szemével körülbelül fél kilométer átmérőjű krátert pászázott körbe, amit több méter vastag törzsű fák vettek körül, mintha csak egy óriási csarnok lett volna előtte. A fák lombozata teljesen összeért, csak néhány méter átmérőjű környi rés volt a lombok között. Ekkor vette észre Arukis, hogy a lombrésen át mintegy fénynyaláb világítja meg a hold a csarnok közepét, ahol halvány fény dereng, de nem látott még el odáig. A kráterben nem nőtt fű, csak csupasz dimbes-dombos vörös föld volt, amiből helyenként óriási csontok álltak ki pókhálóval átszőve, mintha valami óriási állatok temetkezési helye lenne ez. Páni félelem fogta el ettől. Mintha érezte volna a halál szagát. Elfintorodott. Már hetek óta csak a halál övezte őket és tessék, most még ez is. De mégis, valami így is vonzotta, érezte, és kíváncsiság fogta el, vajon mi lehet a ’csarnok’ közepén? A kráter szélén az ösvény véget ért, a vörös föld tőzegszerűen laza volt. Nem látott nyomokat. Egy-két ág reccsent csak időnként léptei alatt más nem törte meg a csöndet. Minél közelebb ért a fény pászmához, annál több magas oldalborda állt ki a föld felszínéből. Végre elért a hely közepére. A csontok között egy óriási hatszög forma szegélyű vermet látott, melyben kék energianyalábok hullámoztak. A szegélyre vérvörös rúnák voltak vésve, és ekkor látta Arukis, hogy maga a szegély is csontból van faragva és csiszolva. Mire mindez tudatosult benne, borsódzott a háta. A fénypászma pedig nem is a hold fénye volt, ellenkezőleg, a halvány kék energianyaláb volt, ami felfelé világított. Lehajolt a verem széléhez, ekkor vette észre, hogy lépcsőfokok vezetnek lefelé. Hirtelen valami beléhasított a tudatába, megszédült, az energianyalábok közé esett, és lebucskázott a csigalépcsőn. Több tízmétert gurult lefelé mire megállt, több végtagja megzúzódott. Még a füle is sípolt! Mi a fene volt ez meg? – suttogta remegő hagon. A szíve úgy kalimpált mint a ringlispil. Mindene tiszta pókháló és csupa por lett. Feltápászkodott és leszaladt a lépcsőn, kezében jogarát szorongatta, út közben mindenféle horrorisztikus furcsaságot látott a lépcsőt határoló falakon. Felkészült a védekezésre, pajzsa fehér keresztként világított. A lépcső alján egy nagy pókhálós hasadékot látott, mikor leért és a pókhálókat leszaggatva kilépett a hasadékon, feltekintett újra a lépcsők felé, mintha már nem lenne esélye még egyszer feljutni rajtuk. Döbbenten látta, hogy a hasadékon ezernyi pici pók szőtte újra egybe a hálót. Folytatta útját, és realizálta, hogy egy cseppkőbarlangban van. Elővette Iro fáklyáját, amely bevilágította a hatalmas teret előtte. Elállt a lélegzete: egy város! Vagy inkább temető…?

 Arukis először látta a nekropolist, Stalagmurdel-t, korábban el sem tudta volna képzelni magát egy ilyen helyen, főleg vallásából eredően. Nem értette a dolgot, visszagondolt arra, hogy a veremnél egyetlen védővarázslatot sem helyeztek el. Nagyon meg is lepődött – hogy léphet csak így be egy Zakarum hívő a nekromanták legfőbb szentélyébe!?

 A harrogati árulás óta különösen nem kedvelik a nekromantákat Sanctuary földjén. Rendjük halovány képviselőt egyre ritkábban látni mostanság a halandók nem kis örömére… Arukis nem a legelkötelezetteb Zakarumiták közé tartozott, mindig is vágyakozást érzett a kétes sötét mágia irányában, sokszor szégyenkezett is magában emiatt.

Mindez ismét végigfutott elméjében és megborzongott a gondolaton, hogy itt áll, itt, egy lépésnyire a halál mágia legmélyebb kriptájának kapujában. Érezte ahogy magával ragadja energiáit a sötét erő úgy, mint amikor eső után az ember átázott bőrét nyirkos fuvallat csapja meg. Ismét kirázta a hideg, már-már jégcsapnak érezte magát. Ekkor hirtelen, teljesen váratlanul csonttüskék csaptak fel körülötte, és mire észbe kapott, máris egy csontbörtön foglya lett… Az eddig kihalt város kékes fénnyel kezdett derengeni és fényes fehér csillagok indultak meg egy kripta felől pont felé! Hogy az a…! – fojtotta magába szitkát fintorogva. Jogarával hevesen ütlegelni kezdte a csont-kalitka bordáit, de a csillagok vészesen közeledtek! Egy borda leomlott, ez az, már csak egy kéne az egérúthoz – gondolta kétségbeesetten. Ebben a pillanatban végtelen fáradtság lett úrrá testén. A mozdulatok ellustultak, a fénygömb pedig egyre csak jött és jött. Már már ideért…

Vége, nincs tovább, az első csont lélek becsapódott. Arukis megszédült. Törvénytelen kacagás tört fel ebben a pillanatban, visszatérítve őt józanabb állapotba. Megbénulva, erőtlenül várta a második becsapódást, amely valószínűleg az ő halálát jelentheti, de a csont lélek hirtelen megállt Arukis orrától épp csak egy centire. Vakultan hunyorgott, csikorgatta fogait, és érezte a csontlélek jéghideg lehelletét, ahogy őrajta kacag. Halántékán érezte lüktetni lusta, de erős pulzusát, torka teljesen kiszáradt, eközben a csontlélek hátrált, felkészült a végzetes csapásra, és ő nem tehet semmit! Hogy lehettem ilyen naiv – szapulta magát – még hogy nem védik Stalgamurdelt! A csontlélek végzetes csapásra gyorsult, és szétrobbant ezernyi cikázó szilánkra.

Arukis érezte a hívást: igen úton vagyok a másvilágra – gondolta – megnyílt a fény kapuja számomra, de miért kellett ilyen korán!

A fényesség fura zöld és lila foltokra oszlott, majd halvány kék fény derült fel. Ekkor egy arc nélküli csuklyás alak jelent meg előtte – Hát ez az idő is eljött végül – visszhangozta az. Arukis meggyődött arról, hogy lelke megérkezett a mennyekbe, átadta magát ennek az érzésnek, bátorságott vett magán és megszólalat:

-Még hogy én, egy angyal? – hallotta, és fülébe éles fájdalom szökött, zúgott az egész feje. -Nem, Paladin, nem vagyok földre szállt angyal, de azért kedves vagy! Lahsram vagyok, a temetőcsősz. Elmondanád mi járatban vagy? Nem tán hitet téríteni jöttél!? – hangzottak a kérdések nem kis cinizmussal. Arukisban kezdett összeállni a kép, rájött végül, miért nem tudott moccani sem szinte: megátkozták egy öregítő átokkal – gondolhatta volna. Micsoda szégyen, őt, egy paladin kapitányt lefegyverezte egy magát temetőcsősznek nevező egyén…

-Méghogy egy Zakarumita segítségért jön Stalagmurdelbe, hah! Mindegy, meggondolatlanságodért felelned kell a vének előtt! No, de most mutatok neked valamit, amit már Te is jól ismersz, éretlen Paladin – majd felkapta Arukis pajzsát és úgy hókon csapta vele, hogy az ismét eszméletét vesztette.