Hamarosan ismét frissül Wikipédiánk, ezúttal a Dune Tresher kerül terítékre.A fordítást köszönjük Ubesz-nek.
Találkozás az elásott halállal első rész.
Írások Abd-al Hazir tollából 004. bejegyzés
Miként épp arra készültem, hogy lejegyezzem gondolataimat és megkezdjem epikus méretű vállalkozásomat, lejegyezzem minden tudásomat a világról egyetlen hatalmas kötetbe, megérintett a gondviselés keze. A hír miszerint egy magányos rejtőzködő lény megölt valakit nem messze a várostól remek lehetőséget adott a számomra, hogy első kézből lássam az egyik legborzalmasabb lényt, akivel megosztjuk világunkat: a vad homoki rémet!
Réges-rég a helyiek által elkergetve a peremvidék sivatagos mélyére, a homoki rém igen ritkán látott jószág volt a városiak számára. Azonban ritkán egy sérült vagy öreg példány ezekből a szentségtelen vadállatokból mégiscsak közel merészkedik a városokhoz, hogy a törékeny emberekből lakmározzon. Mikor ez történik, profik segítségét kérik, mint a hírhedt vadászt és felderítőt Franklin Burroughst, hogy vessen véget a fenyegetésnek.
Szerencsére Burroughs és én is az utazás és a kaland emberei voltunk így már régebben is keresztezték egymást útjaink (gyakori olvasóim bizonyára emlékeznek erre az őszülő faragatlan nagydarab emberre a klasszikus Xiansai krónikáimból). Kapcsolatba léptem vele, így részt tudtam venni küldetésében, hogy megszabadítson minket a földalatti rémségtől. Kezdetekben kelletlenül viselkedett de elmondhatom, igazából boldog volt, hogy vele tartok az úton.
Alkonyatkor találkoztam vele a Tardein pusztaság homokos szikláin. Ahogy közeledtem, megláttam Burroughst amint térdel a fekete sziklákon és erősen figyelt valamit. Ránéztem arra a meghatározhatatlan dologra,de nem tudtam felismerni, mi lehet. Feltette kezét ezzel jelezve, hogy óvatosan közeledjek. Megkérdeztem mi a baj, erre rámutatott a furcsa csomóra és megkérdezte szeretnék-e úgy járni én is mint ez a szerencsétlen bolond. Elnevettem magam, arra gondolva, hogy megint csak a bolondját járatja velem. Mindenki tudja, hogy a homoki rémek a föld alól támadnak, mi pedig biztonságban a sziklák tetején voltunk.
„Ezt neki magyarázd meg inkább” mondta. Újra odanéztem, és amit láttam, attól felfordult a gyomrom. A sziklák elárulták az áldozat kétségbeesését, ahogy próbált feljebb mászni, a vérfoltos felszínükön csíkokba voltak rászáradva az ujjairól és karjairól leszakadt bőrdarabok.
„Felugranak a sziklákra és lerángatnak róla a mélybe, Egy gyakorlott vadász túlélhet egy ilyen támadást,de valaki, mint te ebédként végzi, ha ekkora zajjal trappolsz idefent.” Kicsit nevetett magában miközben lemászott a jól megrakott szekeréhez. Gyorsan (és halkan) visszaléptem a sziklák peremétől. Ezután halottam meg a hangos csikorgást. Burroughs elővett egy nagy ketrecszerű valamit, ami egy fekete ponyvával volt letakarva. A ketrec volt a forrása a fülsüketitő pokoli hangoknak. Vastag kopott kötelek lógtak ki a fekete posztó alól. „Ez közel sem elég” mondta majd, hogy bizonyítsa igazát, elkezdte rázni a kezében tartott ketrecet. Még sokkal élesebb sikoly hallatszott, a fejembe mintha éles hideg penge hatolt volna. De ez még mindig semmi nem volt ahhoz a hanghoz képest, amit utána halottam. A kavargó homok halálos hangját, amely a homoki rém érkezésének hírnöke volt.”A hangjuk felingereli a homoki rémeket, jobb lesz elengedni őket a mielőtt társaságot kapunk” Így egy mozdulattal lerántotta a leplet a ketrectől. A sokk, amit a ketrec tartalmának látványa okozott egyből fölém kerekedett, minden tompa szürkeségben látszott elmosódni, majd térdeim összerogytak….
(A teljes cikk hamarosan olvasható a Wikin is)
Forrás:
