A Monk

A cikk megtalálható a Wiki-ben is.
Monk

Abd al-Hazir írásából

Az ősz utolsó hete telepedett le Ivgorodon és a tél első lélegzete lopódzott a levegőbe. Ahogy leszállt az éj és a Nap a horizont alá bukott, nagyon is hálás voltam, hogy megszállhattam egy fogadóban. Belépve érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Az óra ellenére nem volt zsúfolt, csak szétszórt, kis csoportok kuporodtak az asztaloknál és a falak mellett. A szoba közepén a padok üresek voltak, kivéve egy embernek.

Az ember tudatlannak és hidegnek tűnt. Öltözéke mint egy koldusé, csupán egy szakadt narancs lepelből állt, fél mellkasát szabadon hagyva. Nyakában fából készült gyöngysor lógott, mely darabjai majd' öklömnyi nagyságúak voltak. Feje teljesen le volt borotválva, kivéve vad, bozontos szakállát. Ezután hasított belém a felismerés: a homlokán két piros pöttyből álló tetoválás, egyik kissé nagyobb, mint a másik. Bármely tanult embernek és kultúrának ezen a világon fel kellett ismernie, hogy ez az ember egy Ivgorod szerzetesei közül, kik titokzatos és világtól elvonult, szent harcosai ennek a vidéknek.

Számtalan históriát hallottam már a szerzetesekről, mondákat, melyek túlzásoktól sem mentesek.A szerzetes bőre, számadói elmondása szerint, olyan kemény volt, mint a vas, bármi kard pengéje vagy bármi nyíl hegye által áthatolhatatlan és az öklükkel olyan egyszerűen törhették össze a követ, mint te vagy én reccsentenénk egy ágat. Habár az igénytelen ember előttem mérföldekre volt arról, amit hallottam vagy olvastam a szerzetesekről, gyanakvóan megközelítettem, lecsúszva a padon vele szembe, buzgón méricskéltem. Ő erre intett nekem kezének egy kis mozdulatával.

„Ah, egy lélek elég bátor hogy mellém üljön. Gyere, barátom.”

Étel volt elém helyezve, de étvágyam kevés volt hozzá, ehelyett feljegyeztem a szerzetes életének részleteit. Elmesélte nekem hitét az ezeregy istenről, az istenek, mint hitte, mindenben megtalálhatóak voltak: a szív tűzében, a folyó vízében és a levegőben, mit belélegzünk. Elég csinos egy történetnek, talán. De bármily sajátos is az indok, az mindenképp bizonyos, mint én tettem, gúnyolódás egy olyan világnézetre, ami kicsivel nagyobb a babonánál. Folytatta nagyfokú mentális és fizikai edzéseinek jellemzését, határtalan feladata edzeni elméjét és testét egy isteni igazság eszközévé. Noha csodálkoztam, hogy miért kell az ő ezer istenének elvárnia, hogy egy halandó ember teljesítse azok kívánságait. Amikor megkérdeztem őt, hogy miért nem hord egy kardot vagy – tényleg – akármilyen fegyvert, egyszerűen azt válaszolta: “A testem az én fegyverem.” Aztán megemelte kezét és megérintette homlokát, majd hozzátette, “Úgy, mint az elmém.”

Váratlanul ért, de most már egyre jobban élveztem e hatalom bemutatóját.

Egy csapat férfi közelítette meg az asztalunkat, ledobva könyvemet a földre és fegyverükkel mutatva nekem a kivezető utat. Csak a velem szemben ülő szerzetes magányos ábrájára figyeltek. Lemásztam az asztal alá, azzal a sejtéssel, hogy mi fog jönni. Néztem, ahogy egy észrevétlen pillanatban nekiestek a szerzetesnek.

Anélkül hogy felkelt volna helyéről, a szerzetes megismerkedett az első ember tüdőző hasításával, majd megragadva a csuklóját és átdobta őt gondtalanul a válla fölött, hajítva amazt egy asztalba hangos csörömpöléssel. A szerzetes támadásának váratlansága pillanatnyilag elkábította az embereket és amíg ott álltak, ő fölemelkedett.
Ekkor tört ki a káosz.

A szerzetes egy áramló, visszatartott felhalmozódott energia volt, találkozva minden harcnál alig egy pillanat nélkülözésével. Kezekkel és lábakkal harcolt oly módon, milyet még soha nem láttam azelőtt. Életem során, tapasztaltam saját részesedésemet ittas kocsmai verekedésekben, de ez valami más volt, mint azok együtt. A csontok ropogásának, csapásainak a hangja keveredett valamivel, amit nem tudtam teljesen elhinni: a szerzetes nevetett, míg harcolt. Egytől egyig végzett ellenségeivel, mígnem csak egy maradt.

Az az egy felvett egy széket és eldobta a szerzetes irányába. A szerzetes előre lendítette karját és odavágott az érkező lövedéknek, a tömör tölgyfa szék találkozott a zárt öklével. A fa széttört, repeszei megtöltötték a levegőt, míg a szék szétzúzott darabkái ártalmatlanul a földre hulltak körülötte.

“Engem nem versz át, démon.” legyintett a szerzetes. Visszahúzta karjait az oldalához, majd kiterjesztette őket maga elé és elkezdett mormolni. Egy fehér fény világító felhője jelent meg a feje körül, növekedett nagyobbá és még hevesebbé, amíg teljesen felölelte a szerzetes testét. Ő harsogott és a fény kifelé fújt. Ahogy átmosta a másik embert, a bőre lehámlott, felfedve egy vörös bőrű démont és kidobva az élőlényt a vendéglő bejárati ajtaján át.
A szerzetes előre zuhant, de az ő sajátos mozgása túl gyors volt a szememnek hogy kövesse. Úgy tűnt mintha hét lett volna belőle, csak úgy záporoztak csapásai a démonra minden oldalról. Ütemezve, a démon botladozott. A szerzetes megragadta a démont a nyakánál, vigyorgott, míg visszahúzta a szabad karját, recsegő energia ragyogott a nyitott kezén. Előre lökte tenyerét, és amint az megütötte a démont, annak teste felrobbant: zsigerek, bőr és csont tépődött szét, és az égő hús szaga töltötte be a levegőt.

Nem hittem volna el, ha nem a saját két szememmel látom. Úgy tűnik ezekről a páratlan harcosokról szóló történetek nem annyira voltak túlzásba véve, mint azt elsőre gondoltam.

Forrás:

• Diablo3.com