Kezdőlap Egyéb Egy vándor naplója 4. rész

Egy vándor naplója 4. rész

15
0
MEGOSZTÁS

Minisun jelentkezett novellájának újabb izgalmas epizódjával.Jó szórakozást hozzá.

Halvány fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideig feküdhettem eszméletlenül: egy-két napig, vagy csak néhány óráig? Ki tudja.
Egy ketrecben ébredtem az este, egy falu kellős közepén. Minden egyes mozdulatomat árgus szemek követték; körülöttem egy kisebb tömeg csődült össze.
Elég volt csak egy pillanatra szemügyre vennem a furcsa alakokat ahhoz, hogy megállapítsam: az umbaru nép ejtett foglyul. Torajan erdeinek legmélyén fekszik Teganze, ahol a bölcsek elmondása szerint három ősi törzs vív háborút: az Öt Hegy,- a Hét Kő,- és a Borús Völgy Törzse. Noha kívülállóként senki sem tudta megmondani, hogy miért gyilkolják halomra egymást, annyit azért sikerült kideríteni, hogy a háborúk eredete rituális hagyományokra vezethető vissza.
Én pedig ott ültem a ketrecben, tehetetlenül.
Az előttem álló tömeg váratlanul szétnyílt, majd egy furcsa alak lépett ki közülük. Ugyan első ránézésre nem volt különb a többieknél, ám az öreg már a puszta jelenlétével is végtelen bölcsességet és tiszteletet árasztott. A görnyedt alak lassan lépdelt előre, miközben az átható tekintetével méregetett.
– Tudod, hogy miért tartunk fogva téged? – kérdezte vádlón mikor a ketrec elé ért.
– Nem.
– És azt tudod-e, hogy kit sebesítettél meg? – tudakolta összeszűkülő szemekkel.
– Nem – válaszoltam közönyösen, de csak utána fogtam fel, hogy mit is kérdezett valójában. – Csak megsebesítettem? – kérdeztem megrökönyödve. – Nem halt meg?
– Ismered a törzsünk ősi hagyományait? – faggatózott tovább érdes hangján, mit sem törődve a kérdésemmel.
– Úgy nézek én ki, aki bármit is tud a te törzsedről? Ha ismertem volna a játékszabályokat, akkor most nem egy ketrecben gubbasztanék a dzsungel kellős közepén!
– Noha nem vagy tisztában tetted súlyosságával, de ez még nem ment fel téged a következmények alól! – A hangja fenyegetően hatott. – Vigyétek a másikhoz!
A sötét alakok közül két harcos vált ki: kezükben lándzsa villant, az arcukat pedig egy-egy démoni maszk takarta el. Óvatosan megálltak a ketrec előtt, majd az egyik félrehúzta a rácsot.
– Ne nehezítsd meg a dolgunkat feleslegesen! – figyelmeztetett hátulról az öreg.

Ahogy kiléptem a ketrecből, a két harcos közrefogott, majd elvezettek a tömeg között. A falu végéhez érve megálltak, nekem pedig meglepetésemben tátva maradt a szám.
Nem messze előttem ugyanis a zsoldosok vezetője állt. Noha itt-ott zúzódások borították, azért még egészen jó bőrben volt.
– Nocsak… erre nem számítottam – szólalt meg a fickó meglepetten.
Az éj leple alatt a harcosok körbevettek minket, majd szótlanul megálltak.
– Mégis mi folyik itt? – kérdeztem idegesen. Nem értettem, hogy miért hagytak minket életben, és hogy a többi zsoldost miért gyilkolták le.
– Lenne egy ajánlatom számotokra – lépett előre az öreg ünnepélyesen.
– Mégis milyen ajánlatról lenne szó? – kérdezett vissza a zsoldos bizonytalanul.
– Vívjatok egy párbajt, életre-halálra. A győztes új életet kezdhet.
– Micsoda? – keltem ki magamból ökölbe szorított kézzel. – Azt mondod, hogy harcoljak vele – mutattam a zsoldosra –, csak azért, mert te így akarod?
– Ha gondolod, itt helyben kivégezhetjük mindkettőtöket.
A kivégzés szó hallatán végül kénytelen voltam lehűteni magamat, és megbékélni a gondolattal, hogy nincsen más lehetőségem.
A kör szélén álló harcosok közül kilépett egy férfi, és mindkettőnk kezébe nyomott egy-egy kardot. Miután átadta a fegyvereket, visszaállt a helyére.
– Sok szerencsét – fejezte be az öreg a beszédet, majd félreállt.
Az ellenfelem mély levegőt vett, majd minden további kérdés nélkül támadásba lendült.
A fickó először megpróbált nekifutásból felnyársalni, de szerencsémre sikerült még időben félreugranom a halálos szúrás elől. Az ellenfelem gyorsan irányt váltott, és el is vágta volna a nyakamat, ha nem hárítom időben a támadását.
A zsoldos tapasztalt kardforgató volt: csapásai meglepően gyorsak és erőteljesek voltak. Eleinte azt hittem, hogy könnyedén az ellenfelem fölé kerekedhetek, de mire észbe kaptam, már több vágás is éktelenkedett rajtam. Összeszorított fogakkal hárítottam az ellenfelem csapásait, de a fickó olyan tökéletes összhangban támadott és védekezett egyaránt, hogy még csak egy árva karcolást sem tudtam rajta ejteni.
Ám hiába volt fürge, néhány perc múlva a fáradság jelei mutatkoztak rajta. Támadásai az idő elteltével érezhetően lomhábbak lettek, noha még így is nehéz volt hárítani őket. Én viszont nem fárasztottam ki magamat fölösleges támadásokkal: a kezdetektől fogva arra vártam, hogy az ellenfelem hibázzon. Izmaim megfeszültek, minden egyes porcikámmal a fickó mozgására koncentráltam.
A zsoldos rendkívül erős ellenfélnek bizonyult: kihasználva fürgeségét mindvégig sakkban tartott, és semmi időt nem hagyott az ellentámadásra.
A következő lépésnél végül eljött az én időm: a férfi megcsúszott támadás közben. A törzsemet elfordítottam az ügyetlen szúrás elől, gyorsan beléptem az ellenfelem mellé, majd ugyanazzal a mozdulattal levágtam a karját. A fegyveremet ezután felhúztam, és elmetszettem vele az ellenfelem torkát.
A zsoldos térdre rogyott, ám hiába próbált felkiáltani, egy árva hang sem jött ki a torkán. A nyakából megállíthatatlanul ömleni kezdett a vér, a szeme kigúvadt döbbenetében. A férfi végül kilehelte lelkét, majd élettelenül elterült a földön. A kör szélén álló harcosok mindvégig szótlanul figyelték a párbajt, ám ekkor kisebb moraj futott végig rajtuk.
– Helyesen cselekedtél – törte meg a csöndet az öregember.
Szótlanul letettem a fegyveremet a zsoldos teste mellé, majd kiléptem a körből. A két harcos ismét közrefogott, és a falut magunk mögött hagyva útnak indultunk a sűrű, sötét erdőben. Reménykedtem benne, hogy hamarosan szabadon engednek, és akkor végleg elhagyhatom a dzsungelt.
Ahogy sűrűsödött az erdő, egyre rosszabb érzés kerített hatalmába. Volt egy pillanat, mikor megfordult a fejemben a szökés gondolata, ám az éles lándzsák és balták láttán inkább elvetettem az ötletet.
Nem messze a kitaposott ösvény végén, melyen haladtunk, egy kőből faragott szentélyt véltem felfedezni. Az épület előtt két fáklya állt ki a földből, melyek kísérteties, kék fénnyel világították meg a homályos bejáratot. Miután elértük az út végét, szótlanul beléptünk a szentélybe.
Bent az épületben teljes sötétség honolt egészen addig, míg az öreg el nem kántált néhány varázsigét, és a fáklyák sorra ki nem gyúltak a szentélyben.
– Ezt nem hiszem el..! – mormoltam döbbenten.
A kerek szentély közepén két kőlap volt lefektetve, melyek egyikén ott feküdt a sebesült Vajákos. Mellkasa egyenletesen mozgott légzés közben; életben volt. Elképzelni sem tudtam, hogy hogyan élhette túl az egyértelműen halálos csapást, mindenesetre még mindig rendkívül rossz volt az állapota.
Ahogy ott álltam a fáklyák körében, furcsa érzés kerített hatalmába. Nem szabadna itt lennem, gondoltam magamban, ám mégsem tettem semmit. Éreztem, hogy minden ellenállás hiábavaló lenne a részemről.
– Mégis miért…? – kezdtem, de beszéd közben elakadt a szavam. Bizsergő érzés futott végig a hátamon, majd mozdulatlanná dermedtem.
– Fektessétek a Vajákos mellé! – kiáltott fel izgatottan az öreg.
Éreztem, ahogy az egyik harcos a lábamnál, míg a másik a vállamnál fogva felemel, majd lefektet a Vajákos melletti kőlapra. Hiába próbáltam ellenállni, a testem ezúttal sem engedelmeskedett nekem.
Rettenetes félelem fogott el; pánikba estem. Elképzelni sem tudtam, hogy mire készülnek, és nem is akartam megtudni. A gondolatok csak úgy száguldoztak a fejemben, és minden erőmmel azon voltam, hogy megtörjem a varázslatot és elmeneküljek, de mindhiába.
Hallottam, ahogy az öregember hangos kántálásba kezd. Az orromat égő gyökerek és növények szúrós szaga csapta meg; az érzékszerveim érezhetően eltompultak. A fáklyák kék fényei fellobbantak, majd valahonnan forró gőz csapott fel. Hiába próbáltam elmozdulni, vagy ellenállni a varázsnak, próbálkozásaim mind kudarcba fulladtak, és én továbbra is tehetetlenül feküdtem a kőlapon. Végső elkeseredésemben már az angyalokhoz fohászkodtam, de imáim süket fülekre találtak.
A kántálás dörgővé, viharossá vált, az égetett növények és gyökerek szaga már a torkomat marta, a szememet pedig kénytelen voltam lehunyni a forró gőz miatt.
És mintha az imáim egyszer csak célba értek volna, minden elcsendesült. Friss levegő töltötte meg a tüdőmet, és a sötét, dohos épület is megszűnt létezni. Olyan volt, akár egy álom. Kellemes fuvallat cirógatta arcomat; a testem felemelkedett, és én éreztem, hogy végre szabad vagyok. Olyan szabad, mint még soha…

Folytatás következik!

Forrás:

  • Minisun

MEGOSZTÁS
Előző cikkPlasztikai műtét
Következő cikkDiablo vers